Balgaságomra ők figyelmeztetnek,
árulásomra ők karcolnak jelet.
Tudatlanságomra ők csendesen
zsolozsmáznak egy évezredet.
Hallgatok közöttük. Bezárva
tartom lelkem, s untalan
csak vádlom magam, hogy sokuk
között maradtam mégis egymagam.
S a szavak, melyek lengnek
éteri tiszta fényben,
tőlem messze elmaradnak,
vagy én vagyok, ki nincs itt mégse.
S most mondanék még egyetlen
tiszta mondatot, egy száradó
virág-prés utolsó rajzolatát,
de elremegnek mind ujjamon át.
S a betűk, a csillámló igazságok
apró katonái csak lassan csatlakoznak,
nem állnak hadsereggé, sem
ünnepi alakzatokká, mégis, hajlott
hátú szomorúfüzekké magasodnak.
S állnak mementónak azok közé,
kik tudják, alattuk az árnyak
a gyökereken át törekvő igazságból
a napfényre úgyis kitalálnak.
0 Megjegyzések