Tisztelt írók és költők. Nektek is lehetőségetek van arra, hogy portálunkon megjelenjetek a menüben található Tartalom beküldése linkre kattintva.

Mészáros Andrea: Sodródás


Akkor még az igazak álmát aludta a város. Csupán néhány panaszos, mélyről felszakadó sóhajt ringatott ölén a hajnal, az ébredés jajszavait, amelyek alattomosan lopakodtak a gyűrött ágyak, fáradt tekintetek közelében. Megbújtak a hálószobák valamennyi, magányra kárhoztatott, apró szegletében, lesve a pillanatot, mikor hasíthatnak bele a búcsúzkodó éjszaka békés némaságába. Pedig a test s benne a lélek vágyta volna még a nyugalmat, amit egy másik világ ígért. Egy másik világ, amit azok láthatnak, aki képesek a szemük mellett a szívük ajtaját is becsukni a valóság előtt.

Hanna konyháját is egészen betöltötte a csend egy kis időre, mindössze halk nyöszörgések és szitokszavak ringatóztak a levegőben, ám azokat is elnyelték az öreg falak. Hangtalanul lopódzott közéjük a nyári reggel. Az ablak alatt leselkedett a péntek. Tulajdonképpen semmi sem történt, mégis egymást kergetve suhantak tova a másodpercek. Kisvártatva aztán a tűzhelyről sírva-visítva énekelt a sokat megélt kotyogós, egyenest bele a nő fülébe. Lefőtt a méregerős fekete. Félig nyűgösködve, félig örömmel konstatálta a tényt, majd sajgó derékkal, megdagadt lábakkal odabicegett reggeli ébresztőjéhez. Különös módon még csak kedvenc bögrét sem nevezett ki magának, amelyik éppen tisztán árválkodott a pulton mosolygó pohártálcán, azért nyúlt mohó eltökéltséggel. Elvégre felébredni szándékozott, minden áron. Annyira erősnek bizonyult eme elhatározása, hogy a fene nagy törekvésbe még a feje is belesajdult, a keze meg remegni kezdett. Ezen persze cseppet sem csodálkozott annak fényében, mennyire borzalmasan hosszú, nehéz és álmatlan éjjelt tudhatott maga mögött. Mostanában folyton rémképek gyötörték, nem bírt elaludni, ha meg mégis, akkor lázálmokat látott. Amúgy sem pihent sokat, legtöbbször már reggel héttől az irodában görnyedt, egészen estig. Prezentációk, kimutatások, riportok, megbeszélések meg fárasztó emberek mindenütt körülötte. Mindezt egyre nehezebben viselte mostanság, mégis szívesebben múlatta az időt odabent, mint otthon. Miután a házasságát egy lélektelen érdekközösségnek érezte, a férje pedig nem igazán törődött vele, merre jár vagy mit csinál, így véget is vetett ennek az egésznek cirka két hónapja. Még nem dolgozta fel. Most is szerelmes volt, az érzés azonban régóta nem talált viszonzásra. Mondhatni, évekkel ezelőtt az elhidegülés biztos útjára léptek ők ketten. Határozottan érezte, ha nem szabadul meg a tehertől, őt hagyták volna el, még egy újabb megaláztatás pedig egyáltalán nem hiányzott az életébe. Márpedig Hanna nem volt az a megalázkodós fajta. Ennek ellenére az utóbbi hónapokban rengeteget tűrt, nyelt, sokszor csendben maradt, amikor legszívesebben üvöltött volna. Ahogyan most, a konyhaasztalnál a kávéját kortyolgatva is örömmel belekiabálta volna a nagyvilágba, mennyire fáradt. Az egyedüllét persze azért némi vigaszt nyújtott számára, a lányok jelenleg a Mamánál vakációztak vidéken. Az egyik kamasz, a másik maholnap azzá érik. Egyre kevesebb türelme akadt a két cserfes, eleven teremtéshez, még ha igazán szerette is őket. Nemrégiben határán volt a nagyobbik felpofozásának, éktelen haragra gerjesztette, mert visszabeszélt. Az meg zokogva vonult a szobájába. Hanna lelke belesajdult. Eluralkodtak rajta a saját indulatai, ugyanakkor az érzelgősség is. Eddig nem viselkedett így soha. Tudta, valami nem kerek. Azt viszont nem, miért kávézgat ilyen békésen, amikor neki erre nincs ideje. Ha most indulna el, akkor is késő lenne. Rendben, de elfelejtette, hova is szeretne menni most...vagy hogy hova is kellene mennie? Hirtelen minden olyan zavarossá vált a fejében. Végigmérte önmagát, nem volt képes mire vélni a fehér blúzt, a kosztümnadrágot, a körömcipőt, hátul szigorú copfba összetűzött fürtjeit. Teljesen kiment a fejéből, mihez is akart most kezdeni, furcsa... A tegnapi nap megvan, meg az egész hét, vagy ötször-hatszor nézte meg reggelente, bezárta-e a lakást. Ez nem mostani dolog. A kényszeresség, a hisztéria, az alvászavarok. Este egy falatot sem evett, azután lefekvéskor újra előjöttek a rémképek. Aztán jött a kotyogós, a presszólötty, merengés a konyha sarkában kucorogva. Kérdés, milyen napot írunk, hányadika van, mi ez az egész? Vajon mi történik vele? A válaszok elmaradtak, elméjében zsibongani kezdtek a kusza gondolatok. Talán ha rászokott volna az altatóra, most könnyebben menne minden. Az alkoholra is mindig nemet mondott, mint mintafeleség, mintaanya, mintapolgár. Tessék, ezúttal aztán tényleg a hajára kenhette a látszólag tökéletes életét. A szó legszorosabb értelmében kezdett beleőrülni a rengeteg agyalásba...Valami megmagyarázhatatlan forróság öntötte el a tudatát, már amennyi megmaradt belőle. Lekuporodott a hideg konyhakőre. Utolsó erejével próbálta összekaparni magát önnön romjaiból. A virágmintás bögre mindeközben bánatos csörömpöléssel landolt a járólapon, végül atomjaira hullva siratta az éjszínű főzet utolsó, szanaszét csordogáló cseppjeit. A rozsdásodó csap a mosogató felett ütemes koppanásokkal felelt. Hanna nem hallotta, mi zajlik körülötte, ahogyan a kíváncsiskodó madarak csivitelését sem az ablakpárkányon.

Remegett a lába a kuplungon, mintha először vezetne életében, ráadásul egy vadidegen autót. Holott a tizenéves családi kocsiban ült éppen. Újra meg újra kutakodni igyekezett távolinak tűnő emlékei között, vajon merre lehet az úti célja. Odafent a lakásban nehezen, de eszébe villant annyi információ, amelyből sejtette, muszáj bemennie dolgozni. A következő felmerülő probléma, hol is található ez a bizonyos munkahely. Öt perce tanakodhatott, amikor érkezett egy isteni sugallat, pontos cím, utca, házszám...ez lesz az! Hiszen neki legkésőbb nyolcra az irodába kell érkeznie, hogyan is felejtkezhetett meg erről? Soha nem hanyagolt el semmiféle kötelességet. Nem fog késni ma sem, az már egyszer biztos. Bármilyen napot írunk is. Egészen biztosan pénteket. Végre útnak indult. Tisztulni kezdett a kép. Összesen négy kilométer, már ott is van hamarosan. Abban a taposómalomban. A lusta, felkapaszkodott senkiháziak között, akik rátolják az összes papírmunkát. Kezdett felmenni a vérnyomása. Mire visszakapaszkodott volna a valóság peremére, ismét beburkolta elméjét a tehetetlen düh vakító köde. Remegve vonaglott a szája, mintha mondanivalója akadna vagy sírni készülne. Elhomályosuló tekintetét furcsán fátyolozta be az egyre inkább eluralkodó önkívület, veszélyes sodrású hullámaival. Még irányította a járművet, saját magát már nem. A húr akkor pattant el, amikor leparkolt a megfelelő helyen. Leállította a motort, kiszállt, ereje ekkor végleg cserben hagyta. Magatehetetlen bábként rogyott az antracit színű betonra. Ült ott zihálva, miközben szép lassan előtörtek a könnyei. Vihar előtti csend. Először hangtalanul sírdogált, azután őrjöngve zokogni kezdett. Többé nem volt kontroll. Összefüggéstelen segélykiáltások tömkelege, jelentéktelenné mosódó, köd-lepte képek, valakik, akik segíteni jöttek. Az út porával takarózott. Nem figyelt rájuk. Megszűnt a tér, megsemmisült az idő, elveszítette a nőt, aki pedáns családanya, a nőt, aki szerette a férjét, a nőt, aki folyton megfelelni vágyott. Egy kimerült, labilis hisztérika vonaglott az utca hideg kövén, olvasott átkokat a hétköznapi módon normálisak, a Szürkék fejére.

A mentőautóban azért kicsit félt. Nem voltak ott a gyerekek. Nekik biztonságra van szükségük, őket nem hagyhatja cserben. Keserédes mosollyal hunyta le pilláit. Örült is ennek a váratlanul jött kényszerpihenőnek. Ha kialudta magát, tud majd gondoskodni a lányokról. Átadta magát az önfeledt semmittevésnek. Égő szemhéjai végre enyhülést leltek. Könnyen, gyorsan talált rá az álom, lebegve úszott a másik világ hullámai felé. Életében egyszer sikerült nem csak a szemét, hanem a szívét is becsuknia. Mialatt döcögve szaladtak alatta a kilométerek, úgy tűnt, végleg letett a hadakozásról. Nem csinált egyebet: sodródott.

Reactions

Megjegyzés küldése

0 Megjegyzések