Tisztelt írók és költők. Nektek is lehetőségetek van arra, hogy portálunkon megjelenjetek a menüben található Tartalom beküldése linkre kattintva.

Mészáros Andrea: Vidék


Talán még nem értettem egészen a világot meg az embereket, amikor belém fészkelte magát a bizonyosság: mifelénk egészen másképpen fújnak a szelek. A nap bőkezűbben szórja szét aranyát az ébredező világra, a felhők is különösebben fodrozódnak az égbolt pasztellszín árnyalatai közt, a csend pedig elcsitítja a vihar dúlt lelket. A hallgatás mindig jelentőséggel bír, a kimondott szavaknak súlya van. Ahonnan én jövök, ott a patak tiszta csörgedezése elmossa a fájdalmat, a mező veled sóhajt, ha bánat ér, a fák meghallgatják, ami a szívedet nyomja, ha már az égiek cserben hagytak. Legalábbis jó ebben hinni. A széllel sírni és a nappal nevetni. Aki egyszer is fürdött a pázsit harmatában, aki meghallgatta , miről énekelnek pirkadatkor a madarak, aki helyezte már minden bizalmát egy házi kedvenc puha mancsaiba, az tudja, mit tud adni e romlatlan szigete a valóságnak.

Nálunk akadnak még, akik hisznek az adott szó becsületében. Nem törődnek ugyan a romantikával,  szavaik nyersen harsannak bele a nagyszoba nikotinnal áztatott, áporodott levegőjébe, azután úgy surrannak ki a szürkévé szelídült házfalak téglái közül, akár a panel konyhaablakán egy doboz sötétkék Philip Morris füstje. Igaz, itt ez nem sokaknak mond bármit is... Mégis létezik valami, ami örök, megmásíthatatlan és közös vonás, bárhol is élsz. A lábak estefelé éppen úgy vetődnek keresztben egymásra a kis asztalon, a meccs előtt. A sörös-dobozok vigyázzban állva várják sorsuk beteljesülését. A konyhából húsleves, rántott hús, pörkölt  vagy lecsó jellegzetes esszenciái kúsznak a békebeli bútorok pajkos porcicái közé. Mindezt csupán a több napja érlelt lábszag ronthatja élvezhetetlenné, ahogy a fröccsszagú politizálások a kiürült kanna mellé kuporodva, s egy régi karácsony hagyatékaként felöltött mackógatya zsíros susogásába burkolt szitokszavak, amidőn valami félre sikeredett. Igazán bájos kis intermezzók színezik az egyformán dolgos hétköznapokat, bár kevesen járnak utána, mit is jelent ez tulajdonképpen. Műszak után hol a szőlő, hol a kukoricaföld, hol az otthoni veteményes kínálja ezernyi kincsét, nem leszakítani, hanem ápolgatni. A fű is folyton nő, az udvari hadiállapotok is kapáért, gereblyéért kiáltanak. Az utcafronti kiskertben kérlelőn virít a rózsatő. Sem napkelte, sem napnyugta nem érheti úgy a gazdát, hogy ne gondoskodjék a jószágról, amely nélkül teljesen másképpen festene az élete, amely nélkül meglehet, nem is volna már.  A szorgos tenyér kérges, hólyagos, idő festette kérgeibe beitta magát a ténykedés mindig lemosható szennye, ám a szíve többnyire tiszta. Ami feszít legbelül, az a szájon kibuggyan. Nem számít, ha nyers az igazság, de mégis csak az a való. Még ha belesüvít is a békesség édesded hallgatagságába, durván és könyörtelenül. Megannyi üvegszilánkként csillanó, apró darabkára töri szét az illúziók hamisan fénylő porcelánját, de végül felszabadít. Úgy oldoz fel, ahogyan azt egy szombat délután teszi a falusi társalgóban. A poharakon ekkor opálos foltként olvad ezerfelé a fény, kéznyomok piszkítják be a mát, azután lassan elfeledtetik a tegnapot. Körtáncot lejt a törékeny kristályon az elmúlás. Benne az olcsó világos csalogatja a kiégett, kóbor párákat, kortyolgatni a jövőt, megízlelni mindazt, amit soha sem birtokolhatnak ebben a tyúkhúros földi létben. Körmeik alatt egy darabka bánat oszladozik derűsen. Bőrük az akarat verejtékében fürdőzve mosdatja az elárvult testet, mintha valamiféle ünnepnek nézne elébe. Számukra azonban nincsen egyéb öröm, csak ezek a lopott órái a boldogságnak. A biciklik mellé támasztják a gondokat, a fal megtartja őket odakint, a feledés örökké jótékony félhomályába csomagolva. Számukra ez az öntudatlan ringás az ábrándok tengerén mindennek a sava- borsa. Az Alfa és az ómega. Mindössze a tévelygők szentélye vonzza őket eme vidékre, ahol a szőlőművelés mestersége új értelmet nyer, ahol a kétkezi munka becsülete piedesztálra emeltetik, ahol nincsenek zugfogyasztók, szép számmal akadnak viszont derék, bölcs lakosok, akik puszta jelenlétükkel is a köz érdekében járnak el. Hiszen napirendre tűznek minden megvitathatót, végül hosszas okfejtésekbe bocsátkozva élvezik minden pillanatát annak, ahogyan tűz hevíti pattanásig feszülő ereiket minden áldott hörpintés után. Megszépül a kéz, ami inni ad, ez az eseménytelenül tragikus jobbágysors is kicsit. Ötven fokos gyönyörré érik a tompuló agysejtekben az iszonyat, lázzá szilajul a tehetetlen düh, vulkánként öntve el a robotban megtört csontokat, porcikákat. Az ajkak remegve keresik a szavakat, azok meg konokul szerte gurulnak a sárba.

Valahányszor ropognak a fegyverek a mennyben, vad viharok mossák latyakossá az út porát, a falu fiai az ablakok védelmező szemei mögé húzódva is megtalálják a maguk dolgát. Közben azért könnyed nosztalgiával adomáznak régmúlt lakodalmakról meg disznóvágásokról, szüretekről és batyus bálokról, pletykákról, amelyeket elnyeltek a kanyargós kis mellékutcák kopott kerítései. Olyankor is megtalálja a lélek a húrt, amely által együtt pendül a nép többi egyszerű gyermekével. A szem száraz ugyan, az eső mégis feléjük mossa néha azt is, amit jó volna feledni. A balsorsot a büszkeség takarja el hetyke makacssággal. A múlt fájhat ugyan, ezt ők nem fedik fel senkinek, semmiképpen. A kukoricaszár is sárgul, mégsem törődsz azzal, milyen áron érik a kezeid közé.

Amikor reggelente elköszönök az álmaimtól, sokszor felvillannak előttem a békesség illatát árasztó rétek, Isten zölden elterülő áldomásai, mindaz, amitől megfosztottam önmagam. Kiszakadtam a vidék karjaiból, hátra hagyva a falut, aminek köszönhetem azt , aki ma vagyok. Elfelejtettem sírni, gyengén omlani a vágtató vadak lábai tövébe, ehelyett inkább megkeményítettem valómat, s rohanok együtt köröttem száguldó lidérceimmel. Valamikor ismét pihenni kéne. Lehuppanni az udvar selymes paplanjára, aztán elmélázni rajta, vajon ma mit üzennek odafentről. Végigsimítani a virágok fejecskéjén, mohón inni a földszagú bűbájt a kockaház udvarán és egyszerűen örülni annak, hogy bármi történt is, azért még van otthonom.

Reactions

Megjegyzés küldése

0 Megjegyzések