Tisztelt írók és költők. Nektek is lehetőségetek van arra, hogy portálunkon megjelenjetek a menüben található Tartalom beküldése linkre kattintva.

Nyitray György: Az eltemetett dicsőség


Péntek este Tatán a Tópart sétányon tartottam a vár felé. A bárok és éttermek teraszai üresek voltak, de a padokon és a fák alatt azért ücsörögtek páran. A csónakháznál a járvány ellenére a bátrabbak iszogatták a betegség ellenszerét. Szomorú volt a tájék, és a mozdulatlan fekete tóból mint egy gyertyafényes ravatal emelkedett ki a vár. Körülötte a fénysugarak, mint megannyi halotti fáklya meredezett a csillagos ég felé. Aztán nagyobb lett a csend, amiben csak néha szólalt meg egy elsuhanó biciklis csengője. A legendás régi mocsárból szürke párák keltek ki, és gyászos fátylak lebbentek az Öreg-tó felett. Megálltam és elgondolkoztam: ezen a nagy ravatalon fekszik a múlt, a romos várból réges-régen elvonult az élet, még a mocsár is visszahúzódott mellőle, mint a lecsapolt láp, hogy ne zavarja évszázados álmait. Királyok és császárok jártak ide, pasák és grófok ütöttek itt tanyát, magyar puskapor robbant török kanóctól a bástyái között. Mint egy szakadék nyílik meg előttem a nagy idők mélysége, ami úgy tűnik, hogy a tóban van rejtve. Szelíd a víztükör – szinte mozdulatlan – mégis vonz, hogy lemerüljek abba, ami ott lenn, a múlt fenekén kavarog. Tajtékot ver az áradat, és szinte örvénylik az ezredéves emlékezet. Aztán gyorsan határozok: fellebbentem a gyászos ravatal terítőjét, de nem a szomorú, hanem a dicső múlt érdekel most igazán.

Elmerülve sétáltam fel a Haranglábig, és szembe jött velem az, amit kerestem. Egy márványtábla őrzi II. Ulászló menekülését az 1510-es pestisjárvány elől, a Cambray-i Liga tanácskozásait, és az ezt követő követjárást. Több mint a semmi sőt, izgalmas is a téma.

Elgondolkoztam, hogyha véletlenül mindez a fennálló helyzet a világjárvány a történelmi események tükrében nem nehezedne ránk, elfogna-e akkor is a kétségbeesés? Úgy éreztem igen, mert már Tata sem az, ami volt. Amikor a szűk utcáin végig megyek szinte felfoghatatlan a számomra hogy hol rejtőzik itt huszonnégyezer ember, akik állítólag itt laknak. Érthetetlen számomra hogy volt képes itt annyi művész tanyát verni, amikor ez a város már meghalt Isten tudja mikor...

Nem vagyok idevalósi és sose tudtam úgy rajongani Tatáért, mint azok, akik itt születtek. Elfogadtam hogy idesodort az élet, és igazán csak a középkori műemlékei nyűgöznek le. Én leginkább ezekre figyelek.

Mátyás halála után egy emberöltő elég volt ahhoz, hogy az ország olyan lejtőre kerüljön, amely csaknem a teljes pusztulásához vezetett. Görög Ferenc így ír e korszakról:

„Szomorú jelensége e korszaknak az a mérhetetlen önzés, mely az ország legelőkelőbb, dúsgazdag vezető embereit elfogta, akik vagyonhajhászásukban a maguk anyagi hasznát elébe helyezték az ország szent érdekeinek, s hagyták Mátyás dicső Magyarországát teljesen összeomlani, csak kielégíthessék mérhetetlen kapzsiságukat, kincsgyűjtő szenvedélyüket. Szégyentelen és eléggé el nem ítélhető eljárásuk megérdemli, hogy örökre meg legyen bélyegezve minden magyar ember előtt, mint saját nemzetét sem kímélő önzésnek, hazafiatlanságnak kiáltó példája”.

Ulászló egyébként is roppant gyenge ember volt. Köztudott, hogy bármit kértek tőle a magyar urak, a király – aki nem beszélte a nyelvünket – mindenre az azóta is ráaggatott „dobzse” szóval válaszolt. Állítólag a Lacikonyha is hozzá köthető. Végül 1505-ben Rákos mezején tartott országgyűlésen nagy többséggel kimondták, hogy az ország minden baja az idegen királyoktól ered, ezért ezek után csak és kizárólag magyar embert lehet majd megkoronázni. (Ez a felelőség hárítása a mai napig jelen van bennünk magyarokban.) Mégis, ahogy a tábla említi: a középkori magyar nagyhatalom hanyatló fényét hozta Tatára az országgyűlés másfél évtizeddel Mohács előtt. Ők akkor még máshogy vélekedtek a járványokról és máshogy is védekeztek ellenük. Gyakorlatilag semmilyen tudással nem rendelkeztek a pestisről, csak annyit tudtak – vagy babonásan hittek – hogy a „dög nem járja a vizet”. Tehát tanácsos olyan helyre menni, ahol akkora víz van, amit a patkánybolha nem tud átugrani. A tábla említi Mohácsot, de nem szól arról, hogy négy évvel a tatai országgyűlés után polgárháború robbant ki hazánkban. Igen, véleményem szerint nyugodtan nevezhetjük Dózsáék lázadását polgárháborúnak, hiszen mindenkit érintett valamilyen formában különösen a Délvidék és Erdély egyes vidékein. Szomorú sorsú Ulászló királyunk – e néven már a második – nem volt rossz szándékú ember. Jagelló volt, idegen, alkalmatlan tanácsadók vették körbe és állandóan meglopták. De mégis említve van egy sejtelmes szövetség a Cambray-Liga. Ez a társaság 1508-ban alakult a német-római császár, a francia király és a pápa támogatásával Velence ellen. 1510-ben Ulászló Magyarországa megkapta a lehetőséget, hogyha csatlakozik a társulathoz, akkor nem csak Dalmáciát kapja vissza (amit időközben Velence elragadott tőlünk) de II. Gyula pápa szent ígéretet tett hogy a győzelem után egy minden eddiginél nagyobb keresztes hadjáratot szerveznek majd a törökök ellen. (Ennek a keresztes hadjáratnak az elindításával lett aztán jutalmul megbízva a pápaválasztás második helyezettje Bakócz Tamás.) És micsoda párhuzam villan meg a szemem előtt: Velence és Tata. Mindkettőt lápos vizes területre építették az alapítók. Velence házai vízben állnak, utcájuk a tenger. Tatán a lápos talaj házakat repeszt meg, utak omlanak be a vízmosás alatt és a mélyben újra éledeznek azok a források amiket a hatvanas években fúrtak meg a tatabányai vájárok.

Ahogy körülnézek a világos Országgyűlés téren meg kell állapítanom, hogy Tata ezt a részét II. Ulászló a dobzse uralja. Áttekintek a túloldalra és a kapucinusok temploma előtt (akik csuhájáról nevezték el a kapucsínót) egy márványkoporsó őrzi Gyula pápa Ulászlónak küldött egyik ajándékának a másolatát, a díszkardot. Miért is érdekes ez a kard? Nem csak azért mert arany és drágakövekkel van kirakva, hanem azért is mert valaki egy nagy regénysorozat első részének a borítójára szánta a markolatát. Bán Mór Hunyadi eposzának az első részén a Hajnalcsillag fényén díszeleg Ulászló kardja. A kard egyébként a Magyar Nemzeti Múzeumban látható és 10 évvel ezelőtt az országgyűlés 500 éves évfordulójára egy napig Tatán is kiállították. Mondhatni hazatért egy fél évszázad után.

Az éjszaka sűrűsödött és ideje voltam visszalebbentenem a múlt kissé felhajtott szövetét, amiből csak egy darabka látszott ki. Ez a mai Tata, nem csinál semmit csak a turistákra vár, hogy azokat megsétáltassa valamelyik tava körül. Pedig szerintem a jövő a születés, a jelen az élet és a múlt a halál. Ezért sóhajtunk fel mindig a földi dolgok mulandósága felett. És ha már az Ady Endre útra léptem egy tőle hozott verssel búcsúzom...

Új Vizeken Járok

Ne félj, hajóm, rajtad a Holnap hőse,
Röhögjenek a részeg evezősre.
Röpülj, hajóm,
Ne félj, hajóm: rajtad a Holnap hőse.

Szállani, szállani, szállani egyre,
Új, új Vizekre, nagy, szűzi Vizekre,
Röpülj, hajóm,
Szállani, szállani, szállani egyre.

Új horizonok libegnek elébed,
Minden percben új, félelmes az Élet,
Röpülj, hajóm,
Új horizonok libegnek elébed.

Nem kellenek a megálmodott álmok,
Új kínok, titkok, vágyak vizén járok,
Röpülj, hajóm,
Nem kellenek a megálmodott álmok.

Én nem leszek a szürkék hegedőse,
Hajtson szentlélek vagy a korcsma gőze:
Röpülj, hajóm,
Én nem leszek a szürkék hegedőse.

A írásom elkészítésében nem volt célom a mai és régi politikai elit és a döntéshozók bírálata és összehasonlítása. Nem kívánok állást foglalni se kormánypárti, sem ellenzéki oldalon. Cikkemet ne tűzze semmilyen Avalonos mozgalom -pro és kontra- a zászlajára! A hősök és múltunk dicsőségére írok, nem a sajátoméra.

A tatai vár gyönyörű képét Solymos Ákos készítette a helyiek, és a National Georgraphic olvasóinak a nagy örömére. Ulászló kardját a szürkületben és a Harangláb dísztábláját a mapio.net bocsátotta a rendelkezésemre.

Reactions

Megjegyzés küldése

2 Megjegyzések

  1. Addig nincs eltemetve, amíg akad, aki így ír róla! 😉

    VálaszTörlés
  2. Az lemaradt, hogy ezt a kommentet a Művésznő írta! 😀(Béna volt és nem jelentkezett be...)

    VálaszTörlés