Halottak között élek, zúzott kővel, szavaimmal halottak fölött,
akik elmázolják véremet, eszembe juttatnak egy-egy emléket,
amelyek ma is felébresztenek néha éjszakánként,
de a képek elmosódnak bennem, sok ház áll itt üresen,
hagyom az utánam kiáltó muskátli-virágzást, a cimboráimat,
hogy megteljek keserűséggel és gyűlölettel,
elmulasztva a vasárnapi áldozást,
nem tudom azt sem, hogy nem is olyan sok évvel ezelőtt
a major még érintetlen, mint egy laktanya,
hatalmas hosszú istálló, mely nyomban összedől,
azt sem tudom, mi volt a templom helyén, talán cinterem,
öregapám joggal szánakozhatna rajtam,
amiért nem emlékszem azokra az időkre,
amikor ráncosra főttek a babszemek,
az udvart sár borította,
sokasodik a halottak serege, sohasem látják többé a napot,
csak a hamvaik vannak velem, mint a vérehulló fecskefűnek,
alattam és fölöttem arcok, szemek, vállak és kezek pora,
otthont érzek, sima mellű öregasszonyoknak azt a félelmét,
mikor a kemence homályba vész és benne, mint nagy madár,
felszáll a parázs,
tudom, mint jelent magányosnak lenni egy olyan helyen,
ahol nincs a közös konyhában füstszag,
kocsmasátorban egy félbemaradt búcsúi bál jelei se láthatók.
0 Megjegyzések