- Kérem drága fiam, ne menjen el! Ne engedje el a kezemet!
- Eszem ágában sincs elmenni, csak a telefonomat szeretném kivenni a zsebemből, hogy segítséget hívjak, mert nem tudom így, egyedül felhúzni.
- Ne! Kérem, ne! Egy kézzel nem fog tudni megtartani...
- Próbálja az egyik lábát a kút falának támasztani!
- A csípőműtétem óta már nem mozog eléggé a lábam, nem tudom annyira felemelni.
- Talán ott, a bal lábánál van egy kis rés a két kút gyűrű között, ha oda valahogy beékelné a lábát, akkor egy kézzel is bírnám egy rövid ideig tartani.
- Nem fog menni…de talán mégis…sikerült.
- Gyorsan beütöm a segélyhívót és kihangosítva leteszem a kút szélére. Három másodpercet bírjon ki Mariska néni, utána két kézzel még sokáig bírom tartani és percek alatt úgy is itt lesz a segítség.
- Sikerült?
- Igen, elő vettem, csak nehéz egy kézzel feloldani a billentyűzárat…a rohadt életbe!
- Csak nem a telefon csobbant be?
- De sajnos. A fene egye meg! Ne tessék félni, itt a másik kezem. Miért is tetszett ide átjönni a kúthoz?
- Jaj, fiam mi lesz velem?! Ne engedjen el!
- Ne tessék félni? Miért is tetszett átjönni ide a lezárt portánkra?
- Tudod fiam, sose gondoltam, hogy te fogsz ilyen nagy segítségemre lenni. Nem mindig voltunk jó viszonyban. Sajnálom már nagyon, hogy olyan sokat „dohogtam” rád.
- Hagyjuk most ezt Mariska néni! Rossz szomszédság török átok, de mi azért nem voltunk ám mindig rosszban.
- Míg élt az édesanyád, de sokszor pörlekedtünk! Nem komolyan ám, csak ahogy az asszonyok szoktak.
- Emlékszem én is. Nem tudná megint megtámasztani a lábát, hogy egy kicsit megtöröljem a jobb kezem? Nagyon izzad, félek, hogy megcsúszik.
- Jól van. Sikerült?
- Igen, fogom mindjárt megint, de kihúztam a nadrágszíjam, ha át tudnánk a hóna alatt dugni…vagy legalább a csuklójára…
- Arra is emlékszel fiam, mikor azt hittem, hogy a kutyátok megölte a kiscsirkémet és anyád átdobta hozzám? És olyan szörnyen összevesztünk? Aztán megláttam, hogy csak egy döglött veréb volt az…még sem kértem bocsánatot, mert előtte nagyon gonosz dolgokat vágott a fejemhez… és emiatt nagyon megharagudtam rá. Nem gondoltam, hogy ennyire beteg és hogy ilyen hamar meg fog halni.
- Mindegy már. Tessék legalább a csuklójára hurkolni az övet, ha megcsúszna, tudjam tartani.
- Talán a postás fog jönni. Tizedikén szokta hozni a nyugdíjat. Az is lehet, hogy erre is benéz, mert szoktam neki borravalót adni.
- Az nagyon jó lenne. Na! Így már az öv is tartani fogja! Sikerült ráhurkolni a kútkávára. Bírom még, de eléggé fárad a kezem. Egyébként nem is akartam ma jönni, sok tápot raktam ki tegnap Buksinak, de hallottam, hogy vihar lesz. Gondolom tetszik tudni, hogy mennyire fél Buksi a vihartól.
- Tudom fiam, tudom hát. Úgy éltünk itt egymás mellett, mintha együtt laknánk. Őrjöngött az a puli, ha villámlott. Aludni se lehetett tőle...
- Tényleg!? Hol is van most Buksi? Nem szokott már csavarogni évek óta. Mióta megöregedett, nem kereste a lyukakat a kerítésen. Nem tetszett látni?
- Hagyd el fiam, hagyd el. Ezt akartam mondani. Vagy inkább még se.
- Nem értem. Amikor „Édes” meghalt, elvittem magunkhoz, de annyira sírt és szűkölt, hogy megbeszéltük a feleségemmel, hogy inkább maradjon a régi háznál és annyiszor jövök, ahányszor csak kell...nem számít mennyi időmet veszi el. Ő az utolsó élő kapocs anyámhoz. Jelenleg szinte mindennél fontosabb nekem. Tetszik tudni nagyon nehezen viselem „Édes” halálát. Buksi olyan nekem, mintha itt maradt volna kis részben…pedig neki sem sok lehet már hátra, már majdnem tizenhét éves.
- Tudod volt az a szép veres macskám...az a zöld szemű?
- Nem tudom most így, mindig volt sok macskája Mariska néninek.
-Na azt megölték. Fognyomokat láttam rajta. Buksi ölte meg.
- Jaj! Dehogy! Buksi a légynek sem tudna ártani! Még fiatalkorában sem bántotta a macskákat. Ugatta őket, az igaz, de nem is futott utánuk.
- Már pedig a macskámat megölte. Ott feküdt az út közepén.
- Inkább egy autó lehetett. Buksi már túl öreg és lassú, hogy egy macskát elfogjon.
- Én pedig biztos vagyok benne, hogy Buksi végzett vele. Lehet, hogy megharagszol fiam, de úgy döntöttem, hogy többet ilyet nem engedek meg. Tegnap ideszórtam egy pár karika kolbásszal a maradék patkánymérget…először nem is nyúlt hozzá...nem szeretett engem az a kutya...de aztán nem bírt a szagnak ellen állni...
- Mit mond Mariska néni!? Megzavarodott a félelemtől?!
- Meg is vert az Isten, mert ahogy a tetemre követ kötöttem és bedobtam ide a kútba, magával rántott! Ha te - drága fiam - nem fogod meg a kezem, már én is odalent lennék!
- Úristen! Nem mondja komolyan! Normális maga?!
- Hé fiam?! Miért próbálod elengedni a kezem?! Milyen jó, hogy megjött a postás úr! Köszönöm, hogy maga is megfogott, mert már csak a nadrágszíj tartott...így ketten már biztosan ki tudnak innen húzni…
0 Megjegyzések