Csikai Gábor: Nézd!

A világ nyelve: borotvapenge.
Unottan nézed, hogy húsodba vág.
Hiába ülsz ott most elmerengve,
meghallod mégis az idők szavát.

Dallama hintáz, ritmusa ringat,
mint szívverésed, csöndesen kopog.
Körben tavaszi, tört virágillat:
bár fáj időnként, lassan megszokod.

Hisz úgy ölel át holnap a tegnap,
mint kisgyermekét álmodó anya,
s a ha remegés néhanap elkap,
ha szorít téged a ma iszonya,

csak nézz az égre! Lángoló felhők
borítják dúló viharok nyomát.
Nézd a nagy irtás helyén nőtt erdőt,
hol minden bokrot az élet fon át.

Nézd az óceánt, ahogy titkait
testébe ássa, fel sosem fedi!
Nézd a végtelent is amely ma itt
táncol és szívét neked szétszedi!

Aztán mosolyodj el, hiszen ez mind
a tiéd már, és másnak át ne add!.
A mélység felett ne bántsd a felszínt!
Az égig így harsan fel majd szavad.