Tisztelt írók és költők. Nektek is lehetőségetek van arra, hogy portálunkon megjelenjetek a menüben található Tartalom beküldése linkre kattintva.

Mészáros Andrea: Az örökség


Valahol a látóhatár mögött néma szendergéséből ébredezett a hajnal. Fázós reszketéssel búcsúzkodott az álmoktól. Az éjszaka sötét paplanja csak lassan gurult tova a dombok tetejéről, a pirkadat párái csendesen úsztak a rétek felett.

Félve tört át a fény a fák lombkoronáin. Hangtalanul sírt könnyeket az égbolt, hogy azután a mezők virágain csillanjon meg a májusi reggel. Tiszta kék és türkiz ragyogás mindenütt. Szép volt ez így.

Csupán a természet, a maga puritán érintetlenségében, emberek nélkül... Az egész egy véget nem érő, meseszerű illúziónak hatott. Talán éppen az is lehetett volna... ha valaki nem rontja el a világot.

Ezek a szavak dübörögtek lassan éledező elmémben, miközben a nyitott szobaablakon át ittam magamba a bimbódzó tavasz ígéretét.

A házat, az én szerény lakomat egy kis park vette körül, az egyetlen oázis ebben a lélektelen betonsivatagban. A talpalatnyi zöld némi reményt mázolt képzeletbeli ecsetével a lakótelep szürkén egyforma tömbfalaira.

A galambdúcnak csúfolt építmények homályos üvegszemei most is éppolyan kifejezéstelenül bámultak felém, mint amikor először birtokba vettem ezt a cseppnyi hajlékot az első emelet nyolcas szám alatt. Apám cinikusan csak lyuknak nevezte, én azonban akkoriban végtelenül szabadnak éreztem magam.

Az ötvenvalahány négyzetméter kissé viseltes falai közé zsúfolt tér-idő dimenzió ellenére, amelyben ezentúl saját döntésem eredményeképpen léteztem. Hiszen életemben először azt tehettem, amihez csak kedvem támadt.

Délelőtt tízkor a boltban sorban állva, mindennapi betevőmmel a kosaramban szinte megrészegített a tudat- immáron önálló nővé értem. Olyannyira, mint a hajnalig kortyolt rozék a panelkonyhában, a kissé távolabbi kedvenc nagyvárosom macskaköves utcáin, az ölelkező vizek partjain, egymás bőréhez simulva a félhomályos flaszterek akkor még megszokott zsúfoltságában.

Felcseperedtem hát végre, és a saját bőrömet vittem a vásárra. Önként, dalolva vállaltam még e hangzatos felnőtt lét mázsás terheit is egy csipetnyi függetlenségért cserébe. Így ment ez akkoriban...

Szomorkás sóhajjal segítettem helyére a nyikorgó, avítt fakeretet. Frissen főtt kávém illata csalogatott a szűkös, ám barátságos konyha ölelő langyosságába. Az ódon, hatalmas konyhaablak sarkában egy picike pók cinkosan szőtte meg hálóját, miközben mintha egymást tartottuk volna szemmel. Neki kóbor legyek szolgáltak reggeliként, nekem az erős feketém.

Helyet foglaltam a sarokban, álmodozón rákönyököltem az asztalra, hogy azután agyamat megannyi nosztalgikus gondolat borítsa el, minden egyes életmentő korty után.,,- Régebben minden olyan végtelenül egyszerűnek tűnt - bukkant fel még kissé kába kobakomban a gondolatfüzér legelső láncszeme.

-  Nem kellett maszk mögé rejtenünk mindazt, ami az arcunkra volt vésve. Nem számított, mikor, mit és mennyit vásárolsz. Amikor kezet mostam vagy a Mama régi mintás zsebkendőjét vasaltam, úgy véltem, ez így természetes. Amikor nem köhögtem a másik nyakába a nyavalyáimat, azt hittem, mindenki más is így gondolkodik.

Akkor még nem vált a mindennapjaim részévé, ahogyan a kézfertőtlenítő forrón belemar a bőrömbe. Ahogyan az utcán sétálva szomorúan pillantok a többi emberre, aki eltakarja az elfedhetőt, hiszen éppen boltba igyekszik. Szigorúan kilencig és déltől... mert ugye idősekkel vegyülni tilos.

Azután ökölharcot vív minden talpalatnyi helyért a büszke nép, egymás nyakán taposva, hősiesen megküzdve a lisztért, az étolajért, a toalettpapírért. Hiszen az fontos. Igazán számukra nem is az egymásra odafigyelés a lényeg, nem. Hanem hogy Nekik legyen.

Legyen mivel kezet mosni, legyen mit a szám elé rakni, legyen miből főzni - csakis nekem, a másik senkit sem érdekel. Én éljem túl a holnapot - mindenki ezt szeretné.

Miközben valaki lázban fürödve, átizzadt pizsamával egy kórházi ágyon, két istentelenül nehéz lélegzetvétel között csak abban reménykedik: talán jut még hely számára. Talán nem egy lélegeztetőgépen, talán csak egy csendes kis sarokban, ahol akad még, aki gondját viseli.

Különös... néhány röpke hét alatt fordult ki négy sarkából a világ.

Mintha egy rettentő vihar kerekedett volna egyik percről a másikra a történelem zavaros fellegei között, látszólag a semmiből. Aztán elmosott minden elpusztíthatót a föld színéről, helyet készítve valami újnak. Voltak persze, akik sejtették, zsigereikben érezték a körülöttünk ólálkodó veszélyt. Ők figyeltek... Ők tanultak!”-  szomorkás mosollyal próbáltam tompítani a lelkemben feszülő keserűséget.,,

- Azért valami hasznot a bezártság is termett. Elkezdett hiányozni mindaz, ami eddig annyira természetesnek számított. Amit biztosnak hittem. Amiről azt gondoltam, az enyém és nem veheti el tőlem senki.”- amint ezeket a szavakat kimondtam önmagamnak, már tudtam: nem fogok sokáig idebent a lakásban kuksolni.

A karantén immár ünnepélyesen véget ért számomra. Dacolni fogok a falak közé szorított magánnyal, nem tesz jót nekem ez a rengeteg agyalás. Irány a park!

Az utolsó csepp ébresztőmön túl lázas öltözködésbe fogtam. Farmerdzseki, menő póló, tornacipő, nemes egyszerűséggel: hanyag elegancia. Bejárati ajtó ki, első emeletről le, a földszintre. Szinte vágtattam kifele. Ahol a szabad levegő ölelt, a madarak nekem énekeltek, a szél velem együtt táncolt. Sátrat bontott, majd tanyát vert bennem a gondolat. Ez mind az enyém!

Akár egy rakoncátlan kisgyermek, úgy huppantam le a kedvenc padomra. Egészen addig a pillanatig karanténban éreztem magam.

Ekkor azonban körbe futtatva tekintetemet a körülöttem elterülő ezerszínű csodán, valami megmagyarázhatatlanul hirtelen jött melegségbe burkolózott a szívem. Mintha valami puha, könnyű bársonytakarót terített volna rá a gondviselés. Mintha Isten felszárította volna még az el nem sírt könnyeimet is.

Valahol a távolban, ahol a nap már aranyba öltöztette a tájat, egy fiatal pár karöltve, ütemes gyorsasággal vágott át a vén fák árnyai között. Minden lélegzetvétellel nyugodtabban csodáltam őket. Vonásaikat maszk fedte el. Bennük is ott motoszkálhatott az, ami mindannyiunkban valahol belül. A félelem a holnaptól. A szörnyetegtől, amely már időtlen idők óta arra a pillanatra várt, amikor majd lesújthat a hálátlan, tékozló gyermekekre. Mindezek ellenére mégis önfeledten boldognak tűntek. Messziről hallatszó csacsogásuk megtörte ugyan a park fái közt megtelepedett békés csendet, ám édes dallamként kúszott a fülembe.

Szinte már tüzet csókolt testemre a nap melege. Elvesztem az idő végtelen nyugalmában. Ahogyan a korhadó törzsű óriásokra, a felettem repkedő kis tollasokra, a smaragdszínt viselő fűszálakra tévedt a pillantásom, átjárt egy érzés. Ez az én örökségem, mindannyiunké.

Ennek a karanténnak csúfolt állapotnak bizony befellegzett egy szent minutumban, ha te is felszabadítod magad odabent. Te döntöd el, meddig vagy rab a börtönben, ahová idegenek löktek. Ha kiszabadítod önnön valódat, akkor lelsz csak rá az ajándékra, amit a természet adott. Bántottuk, kizsigereltük, megkaptuk érte a méltó pofont. Mégis olyan ő, akár a Főnix madár. Örökké képes újjá születni. Újra meg újra kezünkbe helyezi sorsát, ránk bízva az Örökséget.

Csak rajtunk áll, az enyészet ölére lökjük-e végleg, vagy megóvjuk, ami még menthető ezen a világon.

Reactions

Megjegyzés küldése

0 Megjegyzések