Tisztelt írók és költők. Nektek is lehetőségetek van arra, hogy portálunkon megjelenjetek a menüben található Tartalom beküldése linkre kattintva.

Mészáros Andrea: Lángok


 ,,Akad, aki érti, mit jelent, hogy a húr csak megfeszülve zeng.”
(Kovács Ákos)

A csend volt a leghűségesebb szerelme. Szerette, mert a megnyugvás puha takarójába burkolta, gondolatai elhalkultak általa, azután ringatózva táncolni kezdtek lelke peremén. Egészen rabjává vált a magányos esték méla romantikájának. Olyankor felöltötte az egyedüllét selymes palástját, mit vállaira terített az éjszaka. A holdfényben előtörtek elméje titkos zugaiból a sorok, melyek papírra kívánkoztak. Társasága nem akadt, nagy ritkán pár pohár bor, néhány porosodó kötet a polcon, az éjjeliszekrényen. A bíbor nedű zamata lassacskán szétterült lüktető vérében, ahogyan a nap nyugodni tért, tompán sajgó örömöt festve a szíve tájára. Azután a hajnalhasadás elűzte az éjszaka hideg árnyait és rémisztő kísérteteit,  mosolya ragyogva terült szét a szürkére mosott ágyneműn.A pirkadat meleg színeivel átölelte, ilyenkor remélte leginkább a csodákat. Valahányszor igazán kívánta a jót, egyszerre sokkal kedvesebbnek talált mindent, mindenkit maga körül. Egy gyermek naivságával élte meg sorsát, miközben egy pillanatig sem kételkedett abban, hogy így helyes. Akkoriban még csupán az álmainak szorított helyet a mellkasában. A csillagokban jövőt kutatott, az emberekben pedig a jót. Odahaza a könyvek választ adtak  jóformán minden benne bujkáló kérdésre, soha nem okoztak csalódást vagy fájdalmat. A kis füzet, amelyet teleírt, elég volt feledni, ha akadt is bánat az életében.

Aztán egy napon a percek fényüket veszítve vánszorogtak végtelen egymásutánban, a napkelték egyformán folytak össze a várakozás fogyhatatlannak tetsző tengerén, miközben félig éhesen meg egészen fáradtan indult a mindennapi csatába. Akkor nőtt fel igazából. Dolgozó emberként szép lassan kinőtte az illúziókat, amik addig becses ékkőként ragyogták be mindennapjait. Csak otthon, a penészesen múltszagú szoba falai között lehetett önmaga- kettesben a saját tükörképével. A Boszorka, aki betűkkel varázsol. Aki szavakkal bűvöl, könnyeket fakaszt, vagy éppen letörli őket. Akinek senkije sincs, ám mindene megvan. Ez a minden sokszor mégsem egészen bizonyult elégnek... Amint az utca hideg kövét taposta az ébredező világ fényeiben botladozva, varázsereje semmivé foszlott, a seprűjét pedig sehol sem lelte. Így aztán kénytelen volt buszra szállni. Ilyenkor folyton feszítette legbelül a gondolat, vajon mikor is siklott ki pont erre a vakvágányra. Ugyan miért is szegődött királyok kutyájának, amikor kutyák királya is lehetne tulajdonképpen. Bőven akadt idő efféle filozofálgatásokra, amíg borzongató fuvallatok érintéseitől lúdbőrzött az elhagyatott  megállóban. Az álmatag kisváros mit sem törődött a lánnyal, akinek lenge műbőr dzsekije alá kap a szél, miközben tornacipős lábai követhetetlen ritmusokat dobolnak az utca kopott aszfaltján, unaloműzés gyanánt. Gubancot nem találhatott másutt ebben a végtelenül unalmas eseménytelenségben, mint a vállát verdeső, rézvörös hullámok között, mik mindig makacsul csiklandozták a sápatag arcot. Talán másképpen csordogált volna az idő,csupa izgalom birizgálta volna érzékeit, ha legalább sejti: valami új csodával köszönt rá a nap. Ám ez a bűbájosság nem igazán történt meg vele. Egészen egy bizonyos péntek bizonyos reggeléig.

A helyi járatra felkapaszkodott a bűz és a néma csömör fanyar egyvelege. Kifejezéstelen  tekintetek tükröződtek a maszatos ablaküvegeken. Keményen érzéketlenné dermedt arcvonások, álmatag pillantások kereszttüzében keresett valami emberit a hideg műbőr ülések között. Ezúttal sem fedezett fel semmi különlegeset, mindössze a szokásosat. Hangtalan sóhajt visszhangzott a közöny. A dacos  szótlanság mögött megbúvó fájdalmak remegtek a levegőben, miket konok öntudattal dajkált megannyi munkába igyekvő robot. Elnézte őket, közben pedig az álmaira gondolt. Ölében pihent egy kis füzet, mit holmi kincsként védelmezett ujjaival. Azt tervezte, aznap munkába menet ismét jegyzetelni fog belé, kizárva a külvilágot, a megkeseredett, alvó lidérceket, akik szüntelenül körülvették. Rá néztek ugyan, de nem látták persze. Mindezt fanyar mosollyal nyugtázva nyúlt a tollért a válltáskájába. Onnantól mintha valaki elszakította volna a filmszalagot. Egyetlen röpke másodpercre hunyta be a szemét. Reménykedett talán, valamiféle isteni szikra előpattan majd lezárt szemhéja rejtett zugai mögül, megihleti, életet lehel belé ebben a kissé otrombára sikeredett Csipkerózsika- storyban. Vagy akár élete kicsit sem habzó, kicsit sem brazil szappanoperájában. Ahol a péntek este legnagyobb durranása, hogy már tízkor alhat, s hogy üres a mosogató, a szennyeskosár, a szemetes, meg az ágya is. Mellette még egy macska is fixen magányra lenne kárhoztatva. A kelő nap viszi messze, a nyugvó nap hozza vissza...Ablakok zárják körbe  minden áldott nap, mégsem barátja a szabadság. Emberek szólnak hozzá napestig, mégsem értik. A különcöket kiveti magából a tömeg. Szilaj hullámokat vetett benne a temérdek cikázó gondolat sodró áradata. Fáradt elméje kiégve kezdett elköszönni a valóságtól. A feje elnehezülve hullott alá a gondtalan öntudatlanságba. Fekete foltként pislogott felé a búcsúzkodó éjszaka, zsigerei itták magukba a fényt, és kapaszkodni kezdett az őszi napsugarakba. Nem kívánt elmerülni a sötétségben, bár jeges karjai mágnesként húzták lefelé.

Fogalma sem volt róla, vajon mennyi idő telhetett el, amióta hatalmába kerítette a kimerültség. Egyik pillanatról a másikra szenderedett el. Amint a szemei hirtelen kipattantak, álom és ébrenlét határmezsgyéjén lebegő elméjét váratlanul érte a sokk. A napló eltűnt az öléből. Zavartan pillantott körbe, kapkodva tapogatózott, hátha agya csapja be csupán, közben minden a megszokott helyén leledzik. Kisvártatva kellemesen mély hang nyugtatta meg csapongva éledező öntudatát:

- Remélem, ezt keresed!

Egy másodperc törtrésze alatt sziklák roppantak porrá egész testében. Elöntötte a megkönnyebbülés, a hála és a zavar különös koktélja dobolt az ereiben.

-Igeeen...köszönöm szépen! - A Boszi ennyit volt képes rebegni.

Ott és akkor még zavarba ejtőbb találkozás részesévé válhatott, mint amikor egy este lesétált a parkba, majd belefutott egy varázslószerű, furcsa öregemberbe, aki kéretlenül is afféle tanácsokkal látta el, hogy ha elindult egy ösvényen, többé ne térjen le róla. Az írás ilyen útnak bizonyult. Most pedig mellette állt a nagybetűs Férfi. Magas, erős, sötét szemeiben azt a fényt vélte felfedezni, amit időtlen idők óta senki máséban. Maga sem hitte el, mégis kisvártatva már mellette foglalt helyet, hozzá intézte minden szavát, átnyújtotta neki elvesztett gyermekét, közben meg megállt az idő valahol a sarokban. Szégyenlősen hátat fordított nekik. Elcsépelt lányregények csöpögős sorai lényegültek valósággá a  Boszorka számára. A smaragd szempár mohón itta a látványt. Egy jóvágású, barna királyfi , aki beleolvasott a naplójába...izgalmas.

- Tudod, fogalmam sincs, ki vagy. Azonban gyönyörűek a gondolataid, rengeteget elárulnak rólad. Kedvelem a művészeket, mert sehova sem tartoznak valójában. Azt hiszem, sok mindenben hasonlítunk egymásra. - Azzal a titokzatos idegen megajándékozta egy lelket simogató mosollyal.
-Ez változhat is akár...Mármint az első része – felelt halkan a lány.

- Nem fontos, én ki vagyok, csak az, te kinek tartod magad...de szimpatikusnak tűnsz, ezért kapsz egy piciny darabot az életemből. Remélem, van hozzá elég önbizalmad, hogy folytasd, amibe belekezdtél! - Kisvártatva, a választ sem kivárva, az utolsó mondat után az ismeretlen lovag leszállt. Boszi mellé önnön gondolatain kívül senki, semmi sem telepedett azután.

Már langyos szellők simították el a pirkadat bánatos szarkalábait az ég alján, amikor cseppet megkésve munkába érkezett. Arcára régen nem érzett öröm csókolt derűs nyugalmat. Nem érdekelte, mi zajlik odabent a gyárban. A kapuban toporgott. Elmerült a világban, mely' újra felépült benne. Kezében még mindig egy félig gyűrött, félig megkopott kártyát szorongatott. Rajta egy név, egy telefonszám, egy illat, amely egyenesen a lelkéig kúszott. Fejében újra meg újra egy gondolat járt táncot vidáman. Akiknek találkozniuk kell, azokat egymáshoz sodorja a végzet. Akik szívében egyforma láng ég, azok egyszer  ugyanabban az utcában indulnak el, hogy végül találkozzanak. Sátrat bontott benne a vágy, hogy megismerje a tűz perzselő erejét. A zöld szemek tiszta tóként tükrözték vissza a varázslatot, amely végre életre kelt.

Reactions

Megjegyzés küldése

0 Megjegyzések