/J.A. nyomán/
1
Bitómtól eloldott kötél a lélegzet,
kezemben a föld vászon, és ecset.
Rám szállott katicabogár,
és szempilla a csend.
Háromszor fújtak el,
mielőtt kívántak.
Sötét csipás szobáiban a reggelekben,
virradatig virrasztó felem megnevezetlen.
2
A dac, az alázat, a szerencsétlenség,
maszatolt előke, gyermekszáján nevem,-
talpa alatt reccsent csigaház nemem.
Feslett kópiáin őszségem fegyelem,
a putrik hűtlensége romba-dőlt mennyem,
nem vallja a világ se álma rendem,
bilincsbe csuklott test a kegyelem.
Kárhozott szirének siratnak pokolvégeken.
3
Szikkadt vagyok, morzsált kenyérhéjamon
idejét múlt teltséggel üdvözölnek a hetek,
tenyerem gyűrött fejkendőm és száradt festék.
Elpecsételt a bizonytalanság és búzaszemet ha eszek,
fürdővízben oldanak a hozzám dörgölődzött halottas énekek.
Arany érmék szememen a látomások.
Úgy hagytok magamra rokonaim,
mint nyomát a láb, amerre vissza sose jártok.
4
Kitoloncolt erdőik lapjait nyúzzák a szelek,
fejszékként borzongott nyers karok a lelket,
szorított fogakkal az Isten is rám-harap,
dolgában dorgál és csorbult gumóin cafatom,
determikus imposztor dekadenciája.
Háta mögött sért a róla minden szóbeszéd,
elferdült arcán görnyed a segítségkérés.
Védném, de a szavak zebráinak árkaiba töm.
5
Gyökereihez hajtottam fejem a nyárban,
maga is lakhatatlan és élhetetlen a mostohaságban.
Rokontalan, és bűbájában is magányos,
kémcsövei virágok, közöttük esik-bukik,
belém ha a hervadás botlik, nem csodálkozik.
Hajammal takart szemem vaksága őrzi
melengetett szénszitálását a télnek.
Engem sosem látott fehérnek.
6
Nem voltam jó, se szürke egérnek, se patkánynak,
dorombolt fekete macskája jobbról jöttem apostolának,
az emberek utamból mindig balra kikerültek.
Egyetlen lázam volt az éhség,
az árvaság hozzám szelídült ordas hiéna,
pusztáimra csalt elefántok az angyalok,
agyaraikból a vágynak díszes mankót faragok,
szükségeim neki adnak minden udvarló lánynak, elmosolyodok.
7
Hűtöttem homlokát a hazugságnak,
elfolyt magzatvize könnyesős képű ereszcsatornáknak,
a meddőség célt talált csurgó nyála köszvény íjaimon, ujjaim között.
Tükörképe zöld-hályogos szemű ítélet igazának,
kettős vizes-lepedőként tart számon takart falú mészfalán.
Nem fogott rajtam koldusság, sem emberség,
tőlük szűz aggságom és minden ami szépem.
Ha romlottam, értetek, miattatok vett kézbe a züllés, bevégzem.
8
Nekem csak egy arc jutott, evvel is beérem,
égi egyenlítőin a szárnyalást, keresztmetszetét herélem.
Nem sápaszt az öröm, nem ijeszt se bú, se karma,
fejtetőmön a glória, udvari-bolondos csengő sapka.
Csak úgy táncolok, ahogy a mindenség akarja.
A megszánás filléreit perselyébe vetem,
ha én nem, legalább Ő igyon, és Ő egyen,
kire keresztjeimet, keneteimet, kínomban vetem.
9
Edzett vasat, meghajlított a szerelem.
Embernek, férjnek, apának látott búbig porban,
cifrált alkonyokat kereszteltem örökké a nyomorban.
A vívódó világosságtól meghatódtam,
magamat vetettem eléjük, ha támadtak,
csordákként, gyökereimre egyben, nem tagoltan.
A dátumozott napok csapágyainak izzó lövedéke voltam,
élő tudatukban is holtan.
10
Úgy kerestek, mint akit soha el nem vesztettek,
úgy szerettek, mint akinek nem volt apja, anyja,
egy állam gondozott és tett mindenki elé asztalra.
Társtalan is cirmos gúnárszívűségem ravatalra,
vacsorához terít tanítványainak az elragadtatás.
S ha ők mégis jobban akarnak látszani visszaeső bűnözőknek,
mindegy lesz számot adni a sosem késő időnek,
a purgatóriumban talált tárgyaik osztályában, belőlem felelnek.
11
Boldogságuk sértett gyermek, mint akit sose engeszteltek,
Én mégis ölre fogtam lágy vérük, vértjük csalárdságát,
nevet adtam nekik: türkizt, mahagónit, bűnbánó lilát, dália sárgát.
Imbolygó dús árnyuk vitték vásárra, mint a bőrt,
kufák köpenyét tapostam sarkukban,
csüngve haraptam hunyorgó göndör tócsákba,
el-átáztatott kereteik és alakúk mása, hulló December latyaksága,
számból olvasott test a szó, a bűnösök bibliája eszméletlenül.
12
Egy világszéli akolban szálkaélen lakom,
tűleveleket fest a fagy rajtam, fényes ablakon.
A sugallatok rablók, tömött zsákjaiktól menekülnek,
pletykás kincstáraikból a színek, ellenem szegülnek.
Rózsás-kendőim láttán a homlokuknak szögezett Jézus elpirult,
magvaival a mának, új teremtés kertjében, mint bűn virult.
Megbánnátok! Gerendáin romlásának én állok bakot!
Könyörgök értetek, és ti elhallgattattok.
0 Megjegyzések