Úton vagyok. Gyűröm magam alá a kilométereket. A kis VW engedelmesen simul kezem alá, észrevételen fekszik bele a sebességbe. Visszafogom. Nem csak az oldalt felrebbenő madár miatt, az ébredező természet látványáért, de azért is, mert szeretnék épségben célhoz érni. Sokszor órákig úton vagyok. Ez jóval több, mint amit egykori elődeim jártak be. Igaz, ők gyalog, jobb esetben biciklivel. A hosszabb utakon legtöbbször rádiót hallgatok, de közben – van rá időm bőven – agyalok. Agyalok azon, hogy mit ér a munkám, mi a haszna, jól csinálom-e. Újragondolok egy-egy esetet, viselkedhettem volna-e másképpen.
Egészségőr vagyok. Vicces kedvű gyerekeknek, általános iskolában, „Tetvész”, némelyik szülőnek pedig, … Na, azt inkább nem ecsetelem. Nem könnyű munka. Sokszor vagyok azon a határon, hogy elvesztem a türelmem, szanaszét rongyolódik az empátiám. Rengeteg nyomorúsággal találkozom, és mocsokkal. Elkeserít a tehetetlenség.
Tizenéves nagylány, állandóan tetves. Délben még alszik, alig tér magához. Szemében a „minden mindegy” letargiája. Nem jár iskolába, inkább kimarad. Nem képes megbirkózni azzal, hogy ő tisztán is, rendezetten is megbélyegzett. Nem hisz a jövőjében, pedig csak 16 éves. De az is kétségbe ejtő, amikor hasonló korú társa kezét tördelve rimánkodik, vagy éppen önérzetesen, durván rám támadva utasítja vissza a szükséges kezelést. Azt szégyelli, de hogy szinte mozog a haja, tele van tetűvel, serkével, azt nem. Olykor megpróbálkozom a „hegyi beszéddel”.
„Ha te nem tiszteled magad…” „Legyél igényesebb, neked lesz jobb.” „ Kiérdemelheted a többiek megbecsülését, csak te magad is becsüld magad. …”
Rendszerint valami hüppögés féle a válasz, és marad minden a régiben. Következő alkalommal ismét előkerül a szóró flakon. Az is szörnyű, amikor egy csöppség, óvodás kisgyerek ahogy meglát, már indul az egészségügyi szobába. Tudja, őt mindig le kell kezelni. És igen, egy-egy családlátogatás is tud izgalmas lenni. Az első reakció szinte mindig a támadás.
„Mért ide jöttök? Csak minket tudtok szégyeníteni, pedig a gyerek az iskolában/az óvodában kapja el a tetűt...” „Azokhoz is elmentek?”
Időbe, nyugalomba, szavakba, …nyugodt szavakba telik, míg el tudom fogadtatni, hogy segíteni vagyok. Nem megbélyegezni, nem ítélkezni.
Elfogyott az út alólam. Az óvoda előtt jól ismert anyuka. Rám köszön, jó napot kíván. Nem „szervusz”, nem „csókolom” Ez jó jel. Változást mutat. Nincs benne dac, ha te tegezel, hát én is, és nincs benne megalázkodás sem, csak tisztelet. Megbecsülést önmaga iránt, és irányomban is.
Az óvodában fürtökben lógnak rajtam a gyerekek. Beszámolnak és beszámoltatnak a múltkori találkozásunk óta történtekről. A „szer”-ből ez úttal nem fogy egy csepp sem. Nincs szükség rá. Következik az iskola. Hasonló a helyzet. Ebben az évben ez az első alkalom, hogy valamennyi gyerek mentes. Ez nagy eredmény, jó érzéssel tölt el. Hát még mikor egy bogárszemű kislány büszkén mutatja nekem a hibátlan iskolai dolgozatát. Elnézem gyöngy betűit, és szívemből jön a biztatás, „csak így tovább”.
Hazafelé könnyebb az út. Mellém ült a Remény, a változás lehetősége.
0 Megjegyzések