Percek óta bámulta a kezében tartott határozatot. Mennyire várta ezt a pillanatot, most mégis inkább kétségbeesést érzett, mint felszabadult örömöt. Nyugdíjas lett. Nem rég még nevetve emlegette a naponta kurtított képzeletbeli centit a munkatársainak. Nem rég még bőszen bizonygatta a "nyugdíjérettségét", hogy ő bizony egy nappal sem akar tovább maradni a feltétlenül szükséges időnél. Azt persze nem mondta el, hogy valójában nem a munka elől menekül, hanem a folytonos átszervezések, "racionalizálások" miatt, amiért az eredeti feladatával már alig foglalkozhatott. Soha nem tudta, hogy a betervezett látogatások helyett nem kell-e megint újabb kimutatásokat, feljegyzéseket, papírokat és megint csak papírokat gyártani. A gondozottjaira közben egyre kevesebb ideje jutott. Ők biztosan hiányozni fognak. A bizonytalanság, az iroda,… na, az nem!
- Foglalkozása, nyugdíjas.
Ezen túl már majd így lesz. Ízlelgette, de a hirtelenjében hangosan is kimondott szavak idegenül hangzottak és fájdalmat okoztak.
Nem értette magát, erre várt, akkor most mégis mi baja van. Soha nem foglalkozott a korával.
- Ennyi vagyok – vonta meg a vállát nevetve, és mindig a valós korát mondta, bárki kérdezte. Tini lányként persze tetszett neki, ha felnőttebbnek hitték, felnőttként örült, ha fiatalabbnak látták. De büszkén feszített nagylányai, később unokái mellett még akkor is, ha hiúság csiklandozta, és esetleg hódítani szeretett volna. Tizennyolc évesen mennyben járó fiatalasszony volt, huszonévesként boldog anyuka, harmincasként volt talán a leginkább felnőtt nő. A negyvenkettő meghozta az első unokát, majd jött még hozzá három. Nem foglalkozott a korával, és értetlen csodálkozással nézte azokat a kolleganőit, akik különféle csodakencékkel, sminktetoválással, botox injekcióval próbálták megállítani az idő múlását. Annyi csalafintaságot engedett csak meg magának – Istenem, hát mégiscsak nőből volt –, hogy őszbeforduló haját világosbarnára festette. Mindig ugyanolyan festékkel, ami leginkább hasonlított az eredeti hajszínére. Most először, hogy átlépte a hatvanat, nehezére esett kimondania, hogy hány éves.
- Öregasszony vagyok – gondolta – akár akarom, akár nem.
Egyre nyomasztóbb szomorúság telepedett rá. Fejébe kínzó kérdések kavarogtak, vajon meddig még, és hogyan? A mi volt, mi van egyenlege, a holnap mérlegelése.
- Öregasszony vagyok, akár elfogadom, akár nem.
Legszívesebben üvöltene, bömbölne, nem igaz, ő még csak nem is hasonlít egy öregasszonyra. Haja divatosan rövidre vágott, ruhái színesek, nem is szereti a feketét, és… és…
Mintha puha ujjak érintették volna az arcát, letörölve a még ki sem csordult könnyeit. Megrázkódott. Az édesanyja jutott eszébe. Ő soha nem mondta magát öregnek, és nem is látta őt soha senki annak.
Kezébe hajtotta arcát. Tenyere rejtekében elmosolyodott, és mint a szamárfülű király szolgája, belekiabálta a világba a titkot:
- Nem érdekel hány éves vagyok! Az csak a születésemtől eddig eltelt idő. Ha eddig nem foglalkoztam a korommal, majd pont most fogom elkezdeni? Na, nem! Vagyok, amennyi vagyok! Leszek, ameddig leszek! Párizs még mindig vár, és Amsterdam… s ki tudja, hány hely még, ahol nem jártam. Nem érdekel, hogy zavar-e valakit az, ha háromévesként gagyogok óvodásokkal, vagy tini-szívvel kacagva blablabla-bázok az unokámmal, akivel így, csak mi ketten, jól megértjük egymást.
Úgyis eljön minden idővel, időben, de addig, ADDIG élni akarok! Megmászni egy szelíd hegyet, patak parton a lábamat lógázni, nézni a fák levelét, ahogy borzolja a szél, hallgatni a madarak énekét.
Nagymonológját végül már táncolva mondta. Pörgését a tükörképe állította meg. Érdeklődve vizsgálta végig képmását, nem találta idegennek. Jól érezte magát a bőrében, a szeme, szája körüli ráncokkal együtt.
- Hatvankét éve születtem, de a lelkem kora végtelen.
Megpöccintette a tükörképe orrát, elővett egy füzetet és a következő tiszta oldalra elkezdte leírni élete első bakancslistáját.
0 Megjegyzések