„A muzsikusnak dalból van a lelke, / Az egész világ szíve dobog benne” (Budapest Bár)
2007-ben, alakulásuk évében nem is gondolták, hogy ilyen sokáig fennmaradnak, ugyanis az alapítótagok – Farkas Róbert, Farkas Mihály, Farkas Richárd és Ökrös Károly – csupán egyetlen lemezre álltak össze alkalmi csapatkánt. Olyan sikert arattak, hogy híres hazai rockénekessel – Lovasi András, Kiss Tibi, Németh Juci, Tóth Vera, Mező Misi, Rutkai Bori, Szűcs Krisztián, Kollár-Klemencz László, Frenk, Behumi Dóri, Keleti András és Ferenczi György – együtt azóta színházakban, fesztiválokon és rendezvényeken, szórakozóhelyeken lépnek fel. Repertoárjukban régi filmslágerek, kuplék, táncdalok szólalnak meg, igényesen hangszerelt cigányzenével kísérve. A korabeli korok kávéházas, cigányzenés atmoszféráját varázsolják a hallgatóság elé.
Eddigi zenei pályájáról, a Budapest Bár tevékenységéről és sikereiről a zenekar alapítója és vezetője, Farkas Róbert számolt be a STAND-ART TÜKÖRlélek rovat olvasóinak.
– Akkor kezdjük egészen az elején. Mikor és hogyan került kapcsolatba a zenével?
– Zenész családban nőttem fel, édesapám a 100 Tagú Cigányzenekar szólamvezetője volt, tehát mindig körülvett a muzsika. Ötéves koromban kaptam az első hegedűt, korán elkezdtem zeneiskolába járni. A család barátai is muzsikusok voltak, egyszóval, beleszülettem a zenébe.
– A zenei gyökerek adottak voltak. A későbbiek folyamán tudatosan irányították a zenei pálya csodavilágába, vagy egyéni affinitásból és érdeklődésből választotta?
– Gyerekkorom óta érdekelt a zene, a hangszerek. Több zenei eszközt kipróbáltam, az első volt a hegedű, de sok évig tanultam zongorázni és harmonikázni is. Talán egy nagyon rövid időszak volt az életemben gyerekkoromban, amikor nem akartam zenész lenni, de az is hamar elmúlt. Természetesen először a cigányzenével, illetve a zeneiskolában a klasszikus zenével foglalkoztam, de hamar elkezdtek más műfajok is érdekelni. Tulajdonképpen zenei „mindenevő” vagyok, most már elmondhatom, hogy 5 hangszeren játszom színpadképesen, és hobbyszinten még többet kipróbáltam. 14 éves koromban kerültem be a 100 Tagú Cigányzenekarba, és innentől kezdve nem volt kérdés, hogy a zenei pályán maradok.
– A zenei adottság úgy tud kibontakozni, ha tanulják, művelik. Alapfokú zenei tanulmányait hol végezte?
– A VII. Kerületi Kertész utcai Általános Iskolába jártam, és természetesen egy kerületi zeneiskolába, ahol hegedülni tanultam. Tizenkét éves koromtól kezdtem zongorázni. Húszéves voltam, amikor elkezdtem tangóharmonikázni, majd hat évvel ezelőtt gitározni is megtanultam.
– Szülei látták, hogy tehetséges, van érzéke, érdeklődése a zenéhez, érdekli a hegedű, ezért az eredményesség kedvéért hogyan nevelték? Sokat gyakorolt? Szigorúan fogták?
– Nagyon szigorúan neveltek, és sokat gyakoroltam. Mint általában a szülők esetében, az egyik fél mindig keményebb. Így volt ez nálunk is, édesapám nagyon szigorúan fogott, édesanyám engedékenyebb volt. Édesapám céltudatosan nevelt. Azt szerette volna, hogy komolyan vegyem a tanulást, minél jobban játsszak a hangszeremen. Ez azt jelentette, hogy nagyon sokat kellett gyakorolnom, sok más dologról le kellett mondanom. Volt olyan időszakom, amikor a gyakorlást nem szerettem, később viszont éppen ellenkezőleg, imádtam. Már iskolába indulás előtt egy órát játszottam, sőt tanítás után nem az ebéd volt az első, hanem a hangszer. Általában a sok gyakorlás határozta meg az életemet, egyszerűen azért, mert szerettem. Amit kedvvel végez az ember, annál észre sem veszi, hogy repülnek az órák. Nem volt ritka a napi öt-hat óra gyakorlás.
– Az általános iskola elvégzése után, gondolom, szintén zenei vonalon tanult tovább. Hol folytatta a már megkezdett utat? Közép- és felsőfokú tanulmányait mely intézményekben szerezte meg?
– Ez lett volna a normális, de nem így történt. Tizennégy éves koromban bekerültem a 100 Tagú Cigányzenekarba, ahol aztán tizenkét évig játszottam. Miután előtte a zeneiskolában csak klasszikus zenével foglalkoztam, itt sokat kellett dolgoznom. Azt a fajta játékmódot, amit ők képviselnek, sőt a kotta nélküli játékot, a színes repertoárt el kellett sajátítanom. Akkoriban édesapám brácsás szólamvezetőként tevékenykedett a zenekarban, ezért hogy ne gondolják, protekciós vagyok, minél maximálisabb helytállásra törekedtem. Ez sikerült is, ugyanis néhány év múlva vezető prímás lettem. Nagyon sokat turnéztunk, volt olyan időszak, hogy két hónap után csak egy hétre jöttünk haza, és máris tovább mentünk. Bejártuk Amerika, Ázsia, Ausztrália, Európa országait, városait. Ezek azt utazások és fellépések sok időt igényeltek, így nem tudtam zenei szakközépiskolába járni. Tizenkét év után eljöttem a zenekartól, mert szertettem volna diplomát szerezni. Középiskolai végzettségem hiányában pótolnom kellett az elmulasztott éveket, ezért esti gimnáziumba, a Montessoriba jártam, ahol többnyire muzsikusok tanultak. Az érettségivel együtt a négy évet három év alatt, oklevéllel fejeztem be. Hál’ Istennek sikerült. Hat-hét évvel ezelőtt felvételiztem a Zeneművészeti Egyetemre, amit sikeres felvételi és sok tanulás után, el is végeztem. Hegedű tanszakra jártam, végül tanári és kamaraművészi diplomát szereztem.
– Nagy szorgalom kellett hozzá és megfeszített munka, hogy véghez vigye, amit eltervezett, amit elért. Nem volt megerőltető?
Igen, de szeretem a kihívásokat, minél több dolog van az életemben, annál kitartóbban művelem. Van bennem egyfajta céltudatosság, ami nagyon fontos ahhoz, hogy a komoly célokat el tudjam érni, helyt tudjak állni.
– Kezdetben milyen zenei irányzatokkal, stílusokkal foglalkozott a cigányzenén kívül?
– A Kusturica-filmek által nagyon felkapott zene lett a balkáni. Ez a stílus nagyon érdekelt, ezért huszonvalahány évesen meg is tanultam harmonikázni, sőt 1999-ben alakult a Besh o droM zenekarba (nevük jelentése lovári nyelven: „Üld meg az utat!”) kerültem. A velük való muzsikálás másfajta életmódot igényelt akkoriban, ugyanis a hazai fellépések mellett, sokszor külföldön is felléptünk. A 100 Tagú Cigányzenekarral este tíz órakor már befejeztük a koncertezést, ezzel az együttessel pedig akkor kezdtük. Ezt a szabadabb zenei életformát nagyon élveztem akkoriban.
– Említette, hogy már tanulmányai alatt is jó pár zenekarban muzsikált. Utána még milyen formációkban játszott?
– Párhuzamosan játszottam több zenekarban, köztük Kistehénben, a Pannónia Klezmer Bandben, majd egy autentikus cigányzenekarban, a Romano Dromban (romani nyelven: a „cigányok útja”). A diplomám megszerzése után úgy éreztem, nekem nem több együttesben kéne játszanom, hanem egy saját zenekart kéne alapítanom. Igaz, sok stílust kipróbáltam már akkor, mégis a cigányzenét tartottam a zenei örökségemnek. Így aztán 2007-ben megalapítottam a Budapest Bár zenekart.
– A Budapest Bár zenekar immár tizennégy éve töretlenül sikeres. Hogyan és milyen célból szerveződtek a tagok?
– Eleinte egy lemezt szerettünk volna csak készíteni, olyant, amit szívesen hallgatnak az emberek a kávézókban. Akkoriban sorban nyíltak a kávézók, szórakozóhelyek, és megfigyeltem, hogy magyar zene alig szólt bármelyikben is. Zenésztársaimhoz is közel állt ez a zenei világ, és az énekesek – akik közül sokan régi barátaim voltak – is szívesen nyúltak hozzá ehhez a zenei kincshez. Volt, akit családi emlékek fűztek a dalokhoz, volt akit érdekelt az, hogy kirándulást tegyen és egy cigányzenekarral játsszon. Szerencsére a kezdőcsapatból máig is szinte mindenki a Budapest Bár tagja.
– A régi kávéházak hangulata elképzelhetetlen volt cigánymuzsika nélkül, melynek egyik fénykora a ’20-as, ’30-as években virágzott. Szinte életformává vált a városi kulturális életben. Ez volt az alapja, hogy újra gondolták a hangzását, befogadhatóbbá tették az akkori dalokat?
– A cigányzene egyik fénykora a ’20-as, ’30-as években volt. Akkoriban Budapesten több mint hatszáz kávéház üzemelt. Az ott előadott cigányzene egy életformává alakult, a hétköznapokat is színesítette. Ez fogott meg engem, ezt szerettem volna a huszadik századi hangzásba becsempészni. Ehhez a stílushoz kerestünk olyan énekeseket, akik sajátos módon adják elő a dalokat. Többekkel dolgoztam már együtt korábban, így nem volt nehéz őket rábírni a feladatra. Pl. Németh Jucival együtt tanítottam, Kollár-Klemencz Lászlóval pedig a Kistehén tánczenekarban játszottam. Kezdetben tíz remek énekest sikerült összegyűjtenünk, akiknek természetesen már nevük volt a szakmában, mára pedig az 5 tagú zenekar mellett már 12 énekesünk van.
– Farkas Róbert mellett, milyen a felállás a zenekarban? Kikkel muzsikálnak együtt?
– Öt tagú a Budapest Bár alapzenekara, ebből hárman több hangszeren is játszunk. A hegedű és a gitár mellett én néha brácsázom és zongorázok, de időnként átveszem a harmonikát is, Ökrös Károlytól. Karcsi zongorán és harmonikán játszik a zenekarban, Farkas Mihály cimbalmozik, és néha a zongorához ül. Farkas Richárd bőgőzik, Kisvári Bence dobol. 12 énekessel dolgozunk állandóan, és néha kiegészül a Budapest Bár egy-egy vendéggel is.
– Újraéleszthető-e a kávéházi cigányzene a 21. században? Hogy hogyan hat egymásra ennyiféle kultúra és zenei irányzat? A Budapest Bár zenekar a régi idők kávéházi szalonzenéjét közvetíti modern muzsikába ágyazva – ugye, jól gondolom?
– Sokan próbálkoznak azzal, hogy a cigányzenei kultúrát újra élesszék. Sajnos nem hiszek abban, hogy újra visszajön az századfordulós aranykor, de nagyon örömteli, hogy sok olyan próbálkozás van, ami a cigányzene hangzását, megjelenését próbálja megújítani. Ilyen a Budapest Bár is, és szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy ebben úttörők voltunk. Az együttesnek színpadképes produkciót sikerült kialakítani egy olyan zenei kultúrából, amit eredetileg nem a nagyszínpadokra szántak. Olyan értelemben is izgalmas a Budapest Bár, hogy új dalokat is írunk, vagy a közelmúltban keletkezett számokat dolgozunk fel. Annak idején egy cigányzenekar már aznap este eljátszotta az étteremben az új magyar film slágerét, vagy akár egy operabemutató népszerű áriáját – természetesen a saját zenei nyelvén. Mi is gátlástalanul válogatunk – szerencsére a 12 énekesünk zenei ízlése és ismeretei ebben sokat segítenek.
– Milyen albumokat, CD-ket, könyveket készítettek a tizennégy év alatt?
– A 14 év alatt összesen – ha jól számolom – 12 CD-t jelentettünk meg. Vannak a „sorlemezeink”, amelyeken a zenekar tagjai és az énekesek szerepelnek feldolgozásokkal, és most már saját dalokkal is. Ezen kívül megjelentettünk egy válogatást Fényes Szabolcs ismert slágereiből, illetve felvettünk egy Klezmer albumot is Bangó Margit és Fekete László (a Dohány utcai Zsinagóga főkántora) közreműködésével. Megjelentet még két koncert DVD-nk, valamint az 5 éves évfordulóra Örömzene címmel egy könyv a zenekarról.
– Töretlen sikertörténet az önöké. Gondolta volna tizennégy évvel ezelőtt, hogy ennyire felfelé ível majd a pályájuk?
– Egyáltalán nem. Annak idején az énekeseket csak egy album erejére kértem fel, aztán ez lett belőle. Énekeseink a saját zenekaraikban is frontemberek, ezért nem gondoltam, hogy ennyit tudunk majd együtt koncertezni együtt, de kialakult egy rendszer: van, ahol kevesebb, van ahol több énekessel lépünk fel.
– Cigány/roma származású emberként mit gondol, hogyan vélekedik a cigány kultúráról, ezen belül kiemelve a zenéről?
– Nagyon színes, csodálatos kultúra, és különösen a zene tekintetében rendkívül erős hagyományokkal rendelkezik. Ha csak a magyar cigányzenét vizsgáljuk, ott is rengetegféle színt találunk, ha pedig kitekintünk a világba, akkor rengeteg műfajt fedezhetünk a flamencótól a francia gypsy swingen keresztül a mexikói mariachiig.
– Nyilván ön példát is mutatott a többieknek tehetsége, szorgalma, kitartó munkája által.
– Nagyon remélem, hogy igen, de ha példamutatásról és inspirálásról van szó, inkább azokról a gyerekekről beszélnék, akikkel volt szerencsém találkozni és együtt zenélni. Néhány éve megismerkedtünk a Common Vibe csapatával. Néhány elkötelezett felnőtt olyan közösségi zenei műhelyt hozott létre Ózd környékén, ami tehetséges gyerekeknek, fiataloknak biztosít lehetőség arra, hogy kibontakozhasson zenei tehetségük, illetve arra, hogy az együtt zenélés során más képességet is elsajátíthassanak. Csodálom a munkájukat és a Budapest Bár más tagjaival együtt segítek nekik. Fantasztikus látni, hogy kisgyerekekből komoly zenészekké válnak – és ebben én tudok nekik egy kicsit segíteni, példát adni.
– Sikeres munkájukat többször is állami kitüntetésekkel ismerék el. Milyen jutalmazásban részesültek?
– Kifejezetten a Budapest Bárért én kaptam meg a Magyar Köztársasági Arany Érdemkeresztet 2010-ben, és a Lovagkeresztet 2020-ban. Örömteli aktuális hír, hogy idén a „Ha megtehetnéd című”, tavalyi évben elkészült lemezünket, Fonogram díjra jelölték. Izgalommal várjuk az eredményt.
– Hogyan zajlanak a próbák, felvételek? Hogy tudják összeegyeztetni a fellépéseket ennyi sikeres zenésszel? Saját stúdióban veszik fel a darabokat?
– A zenekar nemcsak a zenészekből és az énekesekből áll, hanem egy nagyszerű stáb dolgozik a háttérben. A Budapest Bár bizonyos értelemben családi vállalkozás is, hiszen a feleségem az együttes menedzsere. Ő és munkatársai gondoskodnak arról, hogy a bonyolult egyeztetések után mindig mindenki pontosan megérkezzen a fellépésre, és ott a legjobb körülmények között léphessen fel. A próbákat és a felvételeket én szervezem, egyeztetem, de ez sokkal könnyebb feladat, hiszen az öt tagú zenekarból mindenkinek prioritás a Budapest Bár, az énekesek közül pedig a próbákra egy-egy ember jön általában.
– A régmúlt idők kávéházas, cigányzenés miliőjének élvezetéhez a jó muzsikán kívül helyszínre is szükség van. Van állandó mulatójuk, fellépő helyük, ahol elő tudják varázsolni ezt a fajta muzsikát?
– Nincs állandó helyünk. Felmerült, hogy legyen, de elvetettük. Túl nagy falat és gond egy ilyen helyet működtetni, és elvenné a zenei munkánktól az időt. Az az érdekes, hogy a legkülönbözőbb helyeken – a MÜPÁ-tól a Vígszínházon keresztül az A38-ig, vagy éppen egy fesztivál szabadtéri színpadáig – működik ez a muzsika. Azért a legjobb egy szép színházban vagy koncertteremben játszani, de egy-egy őrültebb szabadtéri koncert is mindig emlékezetes.
– A mostani covidos helyzetben sajnos a művészek élete sem könnyű. A fellépések elmaradnak, pedig egy muzsikust a közönség szórakoztatása éltet. Hogyan viseli a viszonylagos bezártságot, a rajongók nélküli világot?
– Nehezen, hiszen már nagyon hosszú ideje tart a „csend”. Sajnos online koncertek egyáltalán nem pótolják azt élményt és energiát, amit az élő koncert nyújt, silány pótlékok csak. Csak azért szántuk rá magunkat karácsonykor és szilveszterkor, hogy mi együtt legyünk és öntsünk egy kis lelket magunkba és a közönségünkbe is.
– Mit üzen rajongóinak, az interjú olvasóinak?
– Optimistán azt üzenem, hogy mindenki alkalmazkodjon a helyzethez, oltassa be magát, hisz anélkül most nem fogunk tudni újra találkozni. Én nagyon bízom benne, hogy amikor újraindul az élet, mindenki élvezni fogja az élő zenét és a közösségi élményeket. Mi pedig új lendülettel, és – ha lehet – még nagyobb lelkesedéssel térünk vissza a színpadra.
Az interjút készítette Klotz Mária szerkesztőnk. Első megjelenés a Stand-Art magazin facebook oldala.
Fotó: Erdélyi Gábor
0 Megjegyzések