Egy korábbi alkalommal már gyönyörködhetett a kedves olvasó, Vesho-Farkas Zoltán költő, újságíró, műfordító „Lélekragyogás-Mix” verseiben. Akkor ezt írtam a gyöngyszemekről: költészete egy olyan világot tár elénk, amely egyfajta szépséget igénylő és teremtő dimenzióban született. Képi világa pazar, kifejezésmódja sokrétű, nyelvezete káprázatos. Valami megfoghatatlan csoda összpontosul lírájában: gyönyörködtető, elgondolkoztató, értelemre, érzelemre ható lelki táplálék.
Ezeket most is így gondolom. Most három költeményt veszek górcsó alá, boncolgatok, elemezgetek, interpretálok. Elég érzékeny feladat egy-egy vers igazi lényegét megfogni, főleg, ha az a Szerelmi líra csoportjába tartozik. Az érzelmek mindig egyéniek, szubjektívek, az emberi lélek sajátos tükröződései, ezért is fontos a tapintatos megközelítés. Megpróbálom!
***
A három csodálatos szerelmes vers, szinte zengő dal elolvasása után csak ámulok, milyen emocionális intenzitást, lelki vibrációt tud kihozni a költőből a múzsája. Irigyelem is egy kicsit, mert hozzám még nem írtak ilyeneket.
Elképesztő Vesho-Farkas Zoltán hatása. Még egyszer olvasd el! – kiáltják a sorai, mert annyira fogva tartják, lebilincseli a befogadót. És miután átéli még egyszer, visszatér egy-egy költői képhez, jelzős szerkezethez, mert annyira szép, hogy muszáj újra átélni.
Az Ékszer vagy című, elég hosszú lélegzetű költeményben, a lírai én közvetlen formában szólal meg. Az ékszer – egyik kedvenc témám – mindig nemes dolog, főleg, ha a titokzatos múzsa viseli. Vajon igazi ékszerről beszél a szerző? Na, lássuk csak!
A címet egy költői kérdésnek is felfoghatnánk, ha lenne a végén kérdőjel, de nincs. A nagy felütéshez nincs is szükség rá, ugyanis ez a mondat egy megállapítás, egy kijelentés. Egyből választ is kapunk rá: „...de nem gyémánt és nem gyöngy, / ékszer vagy a világ homlokán, / lélekgyönyör…” Az ékszer nem igazi díszítőeszközként fogható fel, hanem a „világ homlokán levő lélekgyönyörként”. A lelket díszíti a költő kedvese, mégpedig egy tágabb dimenziót, a világ homlokát. Csodás, nem? A hölgy délutáni sétája a lugasban egyfajta odafigyelést vált ki, minden és mindenki őt látja: a napfény simogatja, a virágok utána néznek. Ő van fókuszban.
A következő 6 soros versszak ugyanazzal a „szeretlek” szóval indul, mint amivel az előző szerkezet véget ért.” Meg is magyarázza a költő, hogy miért van ez így: „mert személyiséged keretét / elmaszatolva nem léped át, / mert nekem bőralatti valód adod / és nem a mindenkinek mutatott / kisminkelt arcod”. Dekoratív hölgyről lehet szó, aki szépíti magát, de a szerzőnek a belsője a fontos, talán a tulajdonságai, a lelke. Mindene.
A szerelmi vallomás folytatódik még három versszakon keresztül 7, 5, 6 soros megfogalmazásban és „mert” szócskával, ugyanis még mindig van kitárulkozni valója, közlendője a költőnek:
mert ékszerként viseled
összefonódó éveink súlyát,
mert hiszel égig érő fáink
menedéket nyújtó árnyékában,
mert tudom, vannak még énednek
érintetlen csúcsai, melyeket ezidáig
nem hódított meg senki sem
mert tudom és érzem,
hogy a megismerésedhez vezető úton,
ha kapaszkodó nélküli órákhoz,
napokhoz érnék is, szerelmed ölelése
nem engedné, hogy alázuhanjak
mert te ismered igazán
igenjeimet és nemeimet,
így vagyunk két testben
egy lélegzet,
mert, szerelmed az indigó lelkünk között,
mely belém kopírozza fényedet
A szóismétlő „mert” mintegy keretet ad az amúgy is komplex lelki áramlásnak, és ettől még inkább maradandó lesz a mondanivaló. Kiderül, hogy a költő ugyan régebben ismeri imádott múzsáját, mégis vannak még „érintetlen” csúcsok a kapcsolatukban. Még van mit felfedezni, bebarangolni. Még a „megismeréshez vezető úton” jár, de érzi, a köztük levő szerelem, ahogy kifejezi magát: „nem engedné, hogy alázuhanjak”. Az utolsó „mert” után valami eszményi megállapítás kap teret: „két testben egy lélegzet” ők ketten, tehát az összetartozásukat illetően nem lehet kétsége senkinek. A múzsa fénye mintegy „belékopírozódott” társa lelkébe. Micsoda pazar jelzős szerkezet vonul át ezen a részen is!
A következő gondolati egység egy 9 soros és egy 3 soros versszakból áll. Vesho-Farkas Zoltán a jövőt fontolgatja, amely talán még álom, de az eddig átélt közös évek alatt kiderült, hogy „világod átjár, életben tart akár az oxigén” – írja. Kifejti, hogy mi mindent adtak egymásnak: „én hangba öltözött énemet, / te, az örökkévalóba mártott arcodat, / fény-árnyék táncba zárt testedet adtad”.
A vers utolsó, hosszú egységének hangulata kicsit más, mint az eddigiek. Már nem árad annyira az érzelmi zápor, hanem inkább a saját énjében tobzódó költő mondja el küzdelmét ezért a szerelemért. Miután hajnalban a kedveséhez indul, „útvesztők labirintusában” találja magát, átkel a „magány mocsarán”, és felülemelkedik a hazugságon, de szerencsére végül partot ér. Néhány év késéssel, de megérkezik hozzá, a hölgy pedig megvárta. De minden jó, ha a vége jó: „és most, / melleid szemérmének völgyében / pihen hűvös homlokom...” Érezzük, hogy beteljesült a szerelmük, tobzódnak a vágyak fénytörésében. Eltávolodás – visszatérés, amilyen ez a bonyolult érzelmi állapot. Az egyenes iránytól a párok egy kicsit eltérnek, de újra egymásra találnak, és ettől felemelő ez a szerelmi líra.
***
A következő gyöngyszem a szerelmi líra nyakékén, a Séta veled című vers.
„Nemcsak a lágy, / meleg öl csal, nemcsak a vágy, / de odataszít a muszáj is” – József Attila Nagyon fáj című versének sorai jutottak eszembe, amikor ezt a verset olvastam. Hogy miért? Nem tudom, de számomra olyan feeling-je van. Olyan se veled, se nélküled állapotot sugall.
Ahogyan az előző lírában, ebben is Vesho-Farkas Zoltán indul a kedveséhez. Bekopogtat hozzá, és a hölgy álmai nyitnak rá ajtót, elárasztják egy csodás illattal, amelyet a költő hasonlattal fejez ki: „hajad megérint, nap-illatú, / mint fényre terített pehelypaplan frissessége”. Egy illat mennyire meghatározhat egy együttlétet, főleg, ha az a kedvese hajából árad.
Az első négysoros részhez tartozik még a második hatsoros versszak, amelyben világossá válik, hogy kételkedik, vagy inkább nem biztos a szerző szerelme érzelmeiben, kapcsolatukban, ugyanis így fogalmaz: „figyelmed még is megoszlik / a volt és lehetséges között”.
A következő 9 soros szerkezeti egységben az álmok sérüléséről olvashatunk, ugyanis azok „csapdába estek”, de hál’ Istennek megoldódtak a problémák. A hölgy egy „Lear királyi” állapottól sem fél, hiszen mint ismeretes, a drámában a király három lánya különféle módon szereti apját, és ezt viharosan ki is nyilvánítja. A viharokon felülemelkedve kedvese lelkével hat a költőre oly módon, hogy „közben kivirágzott a mosoly”, tehát újra egymásra találnak.
A további 7 soros részben a költői vágyak szólalnak meg, amelyek egymás kezének érintésével érezhetővé válnak.
Egy kérdéssel indul, és az arra adott válasszal fejeződik be a vers utolsó, 6 sora: „Látod? / Most nincs íve a gondolatnak, / nem akar elrepülni tőled, / visszazuhan örvény-öledbe...”. A szerző kéri múzsáját, hogy a valóságában ébredhessen rá: „Ringasd hát álmodba, hogy a te valóságodban ébredhessen rád!”.
Ebben a költeményben is érezhetjük a két ember egymáshoz való vonzódását, de valahogy ez a szerelem mégsem zökkenőmentes. Néha viharok közepette találják magukat, de mindig találnak megoldást, és visszatérnek egymáshoz. Ha viszont ez megtörténik, akkor teljes minden. A fény kettőjük között időnként megtörik, de a végén annál fényesebben ragyog!
Formailag szabad verssel van dolgunk, amely arra ad lehetőséget a költő számára, hogy szárnyaljon, hogy ne kelljen folyamatosan megfelelnie valamilyen verstani előírásnak. Ennek ellenére logikusan felépített, tudat alatt megszerkesztett, remek alkotással van dolgunk, ahol rend, áttekinthetőség van jelen. Mindezeket a rímek is alátámasztják, amelyek egyfajta jól elmondhatóságot, költői zsenialitást feltéleznek. A pazar költői képekről nem is beszélve, azok is illeszkednek a tehetséges alkotó énvilágának misztériumához. A verset, ha egyszóval jellemezhetném, azt mondanám: gyönyörű!
***
A Szerelmi líra harmadik verse a Megérkeztél, amely szorosan illeszkedik a sorba, hiszen az eddig említett mindkét alkotásban gyakran történik ilyen állapot.
Az első 4 sorból megtudjuk, hogy Vesho-Farkas Zoltán ad kedvesének – amúgy általában ő többet ad, mint fordítva –. Hogy mit? Nevet. A múzsa tulajdonságait szövi „szavanként”, lelket kovácsol „a mindenség misztériumából”. Miért is? Azért, „hogy Én-tudatod ősrobbanása, folyamatos jelenünkre eszméljen”.
A második 5 soros versszakban világossá válik, hogy még mindig van „feltérképezetlen” területe a hölgynek, tehát a folyamatos megismerés még mindig nem fejeződött be. A gazdag képi világ kifejezi a költő ragaszkodását, közelségét, szerelmét a kedvelt hölgy iránt: „Rohanó vérkörök hosszúsági, idegrendszer impulzus milliárdjait / nyilazó szélesség fokai hálózzák be testbolygód / feltérképezetlen világát. / Érzelmed óceánjának hullámai, értelmed gondolat-kontinensé / nemesedett partjait verdesi.” Magasztos gondolatok, kiemelkedően fennkölt nyelvezet. A szerző csak ilyeneket tud, mert intellektuális. Mert tehetséges, és mert van affinitása a kifejezéskultúra világa iránt.
A következő 4 sorban folytatódik az adás, az ajándékozás: „Két tenyeremben elhozom neked az öröklét forrásának vízét, / és Észak hófödte csúcsainak friss leheletét. / Kontúroddá konvertálom át a szépség fogalmát, / majd a hajnal első harmatcseppjeivel felkenem homlokod.” Érezhető, hogy bármit elhozna a hölgynek, mindent megtenne érte, csak hogy szerethesse. Vajon beteljesedik szerelmük?
A vers befejezéseként egy 2 soros és egy 1 soros vallomással fejezi ki érzelmeit, miszerint megismétli a „Megérkeztél” címet. Ott van nála, a lelkében, az életében, a szerelmében. Mindenében. Egy kérdést tesz még fel, hogy hallja-e a múzsa, a megérkezés tényét. Egy eső-epizóddal színesíti a mondanivalóját, amely üdévé, frissé teszi az utolsó mondat tényét: „Vanságod által létezem”.
A szabad vers mind tartalmilag, mind formailag hasonlít az előző két alkotáshoz. Nyilvánvaló, hogy Vesho-Farkas Zoltánnak egy szerelme van, akihez ragaszkodik, akinek létezése sokat jelent számára. Különféle időszakokban íródhattak a versek, de a témájuk hasonló: kisebb-nagyobb vívódások, tipródások jellemzik az egymáshoz tartozó pár kapcsolatát, amelyet a költő átlát, és megoldásként a vágy, a szerelem, a ragaszkodás győz. Ez a fénytörés a viharok és napsugárzások között zajlik, de végül a fény a nyerő. És ez nemesíti a lelkeket!
***
A tartalmi elemek mellett a lírában különösen fontosak a szerkezeti megoldások, a kifejezőeszközök, a stíluselemek, a költői képek, alakzatok, a zeneiség eszközei. Ezek használatát egytől egyig remekül megoldotta szerző. A szerkezeti megoldásként versszakos bontást, szabad versformát választott. A kifejezőeszközök rendkívül szenzitív belső lelki világra, a nyelv birtoklásának gazdagságára utalnak, amelyek a változatos költői képeken (hasonlatok, jelzők, metaforák, költői kérdések, megszemélyesítések stb.) keresztül jutnak kifejezésre a versekben. Stíluselemek: posztmodernnek is nevezném, amely során jelentésteremtő nyelvet használ (létrehozza tárgyát), szöveghez kötött technika, intertextualitás, stíluspluralizmus jellemzi. A költői képek, alakzatok, a zeneiség eszközei gazdagítják a tartalmas hangulat és érzelmi lírát. Mert egyszerre mindkettő. A költő személyisége, tudása, érzelmi beállítottsága átüt minden alkotáson. Az emóciók tartalma, erőssége a bensőséges megszólalásban, a fokozott zeneiségben, magas érzelmi hőfokban kap jelentőséget. A színes nyelvezet melletti zengő muzikalitás a befogadó számára nyilván gyönyörűséget, élményt, libabőr-effektust okoz.
A különböző időpontban, egy múzsának született versek egyfajta folyamatként is felfoghatók, amelyekben a más-más fénytörések okozzák a legnagyobb katarzist. Mindhárom alkotást élvezet volt olvasni, és a saját gondolatvilágomat általuk felszínre juttatni. Ajánlom befogadásukat a kedves olvasóknak is, mert szépek, szívbemarkolóak, ragyogtatóak. „Megérkeznek” az érdeklődők lelkében!
ÉKSZER VAGY
...de nem gyémánt és nem gyöngy,
ékszer vagy a világ homlokán,
lélekgyönyör…
csak elsétálsz a lugasban,
a délutáni napfény prizmáinak simogatásában,
és a mindent látó és érző virágok
vágyakozón utánad néznek
akarom a majd holnapok jelenét is veled,
de látod? nincstelen jövőnk
kifosztott múltjának azért is jelenében
szeretlek, időtlenül
szeretlek,
mert személyiséged keretét
elmaszatolva nem léped át,
mert nekem bőralatti valód adod
és nem a mindenkinek mutatott
kisminkelt arcod
mert ékszerként viseled
összefonódó éveink súlyát,
mert hiszel égig érő fáink
menedéket nyújtó árnyékában,
mert tudom, vannak még énednek
érintetlen csúcsai, melyeket ezidáig
nem hódított meg senki sem
mert tudom és érzem,
hogy a megismerésedhez vezető úton,
ha kapaszkodó nélküli órákhoz,
napokhoz érnék is, szerelmed ölelése
nem engedné, hogy alázuhanjak
mert te ismered igazán
igenjeimet és nemeimet,
így vagyunk két testben
egy lélegzet,
mert, szerelmed az indigó lelkünk között,
mely belém kopírozza fényedet
a part, messze még,
ott pipázik komótosan jövőnk,
pipafüstje, ködben gomolygó álom,
az évek folyamán annyit gondoltam rád,
hogy ösztönös reflexé oldódtál bennem,
akár a lélegzetvétel, de ne gondold,
hogy ez csak a megszokás spontaneitássá
csendesült rutinja, nem,
világod átjár, életben tart akár az oxigén
én hangba öltözött énemet,
te, az örökkévalóba mártott arcodat,
fény-árnyék táncba zárt testedet adtad
hajnalban
három órakor felébredtem,
és elindultam hozzád,
de a sors két tenyerébe fogta
hozzád vezető egyenes utam,
és addig dörzsölte,
míg útvesztők labirintusává nem törte azt,
ezért átkeltem a magány mocsarán,
hazugság szirtjeit másztam meg,
a meg nem értettség szakadéka fölé
hidat emeltem,
az irigység vulkánjai tomboltak köröttem,
én még is tovább mentem,
hozzád, érted,
elhallgatások vízesésein keresztül
a csak a külsőségek folyójába zuhantam,
de partot értem, és akkor is tovább mentem,
érted, hozzád,
ezért késtem hát néhány évet,
de te megvártál,
és most,
melleid szemérmének völgyében
pihen hűvös homlokom...
SÉTA VELED
Bekopogtattam hozzád
és te rám nyitottad álmaid,
hajad megérint, nap-illatú,
mint fényre terített pehelypaplan frissessége.
Vártál, és én eljöttem, figyelmed még is megoszlik
a volt és lehetséges között, bár valaha te voltál az
ki elhitette velem, hogy az esetleg
nem csak lehetségesség,
hanem a választott döntés jövőjében
maga a létező igen.
Az évek meteoritként becsapódó kráterei körülöttünk,
mezei virágok levelére pipacsok fáradt szirma hullt,
az elmúlás csendjére rákérgesedett a valóság,
az álmok csapdába estek,
kilúgozódott a lélek érzelmi spektruma,
de te nem féltél a "Lear királyi" vihartól,
lelkeddel átkulcsoltad szívem,
szenteltvizet hoztál és hintettél utunkra,
közben kivirágzott a mosoly.
Most itt vagyok álmaid valóságában,
s a valóság illúziójában,
sétálni szeretnék olyan ösvényen veled,
hol szentjánosbogarak csillagozzák az éjszakát,
ahol minden negyedik pillantásodra változnak az évszakok,
ahol a fák az ősök nyelvén beszélnek még,
és ha megfogjuk egymás kezét, egyszerre látjuk és érezzük az egészet.
Látod?
Most nincs íve a gondolatnak,
nem akar elrepülni tőled,
visszazuhan örvény-öledbe...
Ringasd hát álmodba, hogy a te
valóságodban ébredhessen rád!
MEGÉRKEZTÉL
Nevet adtam neked, megfogalmazlak,
szavanként szövöm meg tulajdonságaid...
Szűz-fehér lelket kovácsolok a mindenség misztériumából,
hogy Én-tudatod ősrobbanása, folyamatos jelenünkre eszméljen.
Rohanó vérkörök hosszúsági, idegrendszer impulzus milliárdjait
nyilazó szélesség fokai hálózzák be testbolygód
feltérképezetlen világát.
Érzelmed óceánjának hullámai, értelmed gondolat-kontinensé
nemesedett partjait verdesi.
Két tenyeremben elhozom neked az öröklét forrásának vízét,
és Észak hófödte csúcsainak friss leheletét.
Kontúroddá konvertálom át a szépség fogalmát,
majd a hajnal első harmatcseppjeivel felkenem homlokod.
Megérkeztél.
Hallod? Kint eleredt az eső...
Vanságod által létezem.
Készítette Klotz Mária szerkesztőnk. Első megjelenés a Stand-Art magazin facebook oldala.
0 Megjegyzések