Lélek-effektusok Garzó-G Zsolt lírájában
Hogy ki is Garzó-G Zsolt? Ki rejlik a név mögött? Nem tudni. Profilképe nincs, helyette egy naplementét ábrázoló fotó látható. Háttérképe helyén tenger hullámai fodrozódnak, zölden, kéken ragyognak.
Pont ezekre lettem figyelmes, amikor feldobta a Facebook az egyik versét, a Reggeli ölelést. Csak elolvasom! – gondoltam. Így is lett. Miközben elméláztam a sorok között, éreztem, hatnak, ütősek, jók. Ettől kezdve, ha felbukkan valamelyik írása, megállok, befogadom. Gyönyörködtet, elgondolkoztat. Most pedig ott tartok, hogy írok róla.
Garzó-G Zsolt lírájában gondolatok, hangulatok, érzelmek tobzódnak, ezek közül hol az egyik, néhol a másik, vagy épp harmadik kap fő hangsúlyt, de lehet, hogy mind a három bennük rejlik. Egyszerre zuhannak az olvasóra, majd ebből a zuhatagból alakulnak ki a különféle érzetetek, vélemények, élmények. Hatásmechanizmusok, gyönyörködtetés-effektusok.
Hát akkor nézzük. Első verscsokraként a Tájleíró költészetét szemezgetem, szirmonként. A virágözönből kiemelek egy-egy szálat, és annak illatát szórom a befogadóra.
A „megáll a Tisza” című versében a költő a folyó közelségéből élvezi a csodás tájat, a „megzavaró” hidat, a szűkebb környezetet. Miközben a Tisza alatta „szalad el / szőkén és halkan”, a legszebb évszak, a tavasz alkonyában „eltéved”. Ebben a kalandban mi történik vele? Elmélázik „ég és fölt között”, közben a lelke fogva marad. A természet szépségében, a híd mellett gondolja át „hova tart / honnan ered”, talán a lelke, az élete, a léte.
A Tisza „foltos tükrének / foncsor hullámain / gondtalan lebegek” – vallja a versben és közben boldog, mert elhagyta a terhet, a „a nyüzsgések zajsúlyát”. És ez az állapot milyen jó, mennyire felhőtlen, élvezetes számára. Ebben a képblokk-lebegésben, végtelen szabadságérzésben, abban a pillanatban, a megnyugvásában azt kutatja, azokat a kérdéseket feszegeti, hogyan, honnan, hová megy. Ezek a kérdések „aszfaltozva / ívelnek át / partot teret, / remegve tartják még / habtarajos hídpillérek.” Micsoda megfogalmazás! Választ is ad rájuk? A Tisza tudja a választ, csak még sejteti, még a hullámaiba rejti.
Garzó-G Zsolt talán még mást is keres. Hogy mit? Talán valakitől, valamitől, egy felsőbb erőtől, egy mennybéli lénytől, kimondom, a Jóistentől vár megoldást. Útmutatást. Az „Isten valahol itt lehet” sugallat alapján arra vágyódik, hogy fentről fogja meg valaki a kezét, egyengesse útját.
A tájleíró lírában a tájba, a folyóba ágyazottan jelenik meg egy magasabb szintű gondolat, mégpedig az útkeresés problematikája. A természeti képek, jelzős szerkezetek, hasonlatok csupán eszközei a tényleges mondanivalónak, a szabadság és az útkeresés világának. A szerző ezt remekül oldja meg, hiszen a lírai énjén keresztül tárja a befogadó elé vágyait, vívódásait, érzelmeit. Ettől szép és hatásos a vers!
***
Az én alföldem című vers szintén a Tájleíró líracsokorba tartozik, amit már a cím is alátámaszt. A költő kedveli ezt a tájegységet, sajátjának nevezi, otthon van benne.
Egy örömteli helyzetelemzéssel indítja a mondanivalót: „Lágy szellő ad csókot szelíden,
átfog, körbe ölel. / Ez itt az én földem, / hol se hegy, se völgy sincsen.” Azért is fontos neki, mert édesanyja itt született. Folytatja a számára megszokott alföldi táj jellemzését, leírását, ahol a tölgy nem marad meg, de „az akác, csoda illatot ad.” Tudatja a befogadóval, hogy gyakran jár ide, sőt még a kedvenc helyekre is ellátogat. A táj adottságait taglalja, a tanya gazdagságát, kiemeli a nyugalmat, a csendet, ahol „megáll a zaj, / ráér minden, / e rohanó világban / csak a homok fut el.” Elmélázik azon, hogy itt mi minden maradt meg (gazda, történelem, hagyomány), és ennek fontosságát kiemeli.
A költő táj- és hazaszeretetének megnyilvánulása tükröződik a következő részben, amelyet egy vallomásnak is felfoghat az olvasó, hiszen mély érzelmekről tanúskodik: „Szeretlek alföld, / szeretem nyugalmad. / magamban hallom / A karámok csendjét / a lovak erejét, / S bárhova lépnék, / Homoknak vöröslő köve, / őrzi a pusztai nép / évszázados vérét, verejtékét.”
A költemény utolsó részében megemlékezik a térség nagyjairól, írókról, költőkről, az ottani régi úri rétegről, akikről ezt gondolja: „homok vöröslő köve, / őrzi hűséges magyar véretek.
A lírában mély hazafias érzelmek, a szülőföld, tájegység iránti szeretet nyilvánul meg, amelyet a költő gazdag jelzős szerkezetekkel, az „én” személyes névmás gyakori használatával is kihangsúlyoz. A viszonylag hosszú költeményt versszakokra tagolja, melynek sorai nem szabályosan követik egymást, hanem szabadon. Rend és szabadság jellemzi a formát, és éppen ettől még inkább különleges. Hatás-effektus összesség.
***
A másik versblokk-elemzést Garzó-G Zsolt Szerelmi lírájára építem. Az első ilyen „virágszál”, az én a sóhajod vagyok című vers, amely valóban egy nagy sóhajtás. A költő nagy levegővétele, amely során a szeretett kedves látványa, hatása olyan erős, hogy a sóhajává válik. Elámul a szeretett hölgy szépségétől úgy, hogy még a lélegzete is visszafojtott lesz.
Valószínűleg friss lehet a kapcsolat közöttük, ugyanis a költő kifejti: „Még tanulok / melletted lélegezni. / nem kapkodni / nyugalommal szeretni”. Egymásba zárják-nyitják a szívüket, amely talán egy viszonzott szerelem képét mutatja. Közös lélegzést, amely egy kiegyensúlyozott kapcsolathoz nem egy hátrány, sőt.
Az utolsó versszakban a szerző először még bizonytalan ebben a kapcsolati „sóhajtós” létben, de a párja már határozottabb, és ettől ő is magára talál, felfedezést tesz: „Én még csak a sóhajod vagyok / de te, / ahogy / tenyered megpihen kézfejemen, / a legszabályosabb / lélegzetemmé leszel, / pillanat alatt, / hirtelen.” Talán beteljesedik szerelmük, mert újra szabályossá válik a költő lélegzete.
A vers hű lenyomata a férfi és nő közötti érzelmek áramlásának, a szerelem érzésének kifejezése halmazában. A sóhaj, mintegy motívum, segít ennek a magasztos emóciónak a célba érésében.
A költemény szabad vers, mégis egyfajta formai rend uralkodik a sorok között. Mindezt a sorok végén megjelenő rímek, a színes jelzős szerkezetek, a képi világ gazdagsága, valamint a versszakokra való tagolás támasztja alá.
***
A következő szirom a szerelmi líra virágcsokrában a Reggeli ölelés című vers. Nem hosszú, de hatásosan döfködő. Elolvasása során libabőr érzetet keltő. Hogy miért? Mert lélekre hat. Nem csoda, hiszen a költő maga is boldog. A pillanat varázsa lebilincseli, ugyanis ez az állapot „A reggeli ölelés”, amely az ő és kedvese szerelmi viszonyának reggelre történő továbbvitele. Ez a varázs „az éjszakát éli újra” olyan módon, hogy még hajnalra is van hatása. Nem is akármilyen! Gondot felejtő.
Ahogyan a többi versben is, mindig megjelenik egy fontos elem, amelyre épül a költői én, ebben a versben a szem-motívum. A szem csodája, amely meghatározza egész hajnal hangulatát, a szerelmes tekintet szuggesztivitása, amely mélyen hat a szerzőre.
A szabad vers formai tökéletlensége tökéletessé válik a rímek, a jelzős szerkezetek, központozás és lélek-effektusok játékában.
***
Hogy milyenek még a versei? Némelyik tele van muzsikával, csak úgy zengenek a verslábai. Lüktetőek, zenei érzékelésen alapulnak, mint pl. A Göncölszekéren című költemény alapritmusa. Egy-egy soron belül daktilus (egy hosszú, két rövid), spondeus (két hosszú) váltja egymást, és ettől válik az egész lüktető versdallam egy csodás melódiává. A mögötte levő tartalom sem marad el, hiszen egy esti hangulatképből bontakozik ki a mondanivaló. A szerző keresi kedvesét, de már nem itt, hanem egy magasabb dimenzióban: „Felülök inkább Göncölszekérre, / csillogó hintóról nézek a földre, / üstököst fogok, hajtanom nem kell, / tudja a dolgát s repíti lelkem”.
***
Hogy miért éppen Garzó-G Zsolt költészetét méltatom? Mert lírája hatás-effektusokon keresztül találja meg a lelket, és amikor eléri, esztétikai hatást vált ki. Ragyogtat!
Olyan költő ő, aki egységet testesít meg. Alkotásainak alapélménye a természet, a táj, ennek állat-és madárvilága, a szülőföld iránti szeretet, az emberek közötti kapcsolatok, és természetesen a szerelem, az örökké áradó csoda, amely néha földbe döngöl, máskor magasságokba repít. Lírai képeinek hátterét jórészt ez a kimeríthetetlen forrás ihleti.
És hogy mi a költemények varázsa? A tartalom és a forma tökéletessége. Tisztaság, szerénység, emelkedettség, meghittség. Szavakból összerakott maximális komplexitás, ezáltal befogadhatóság, élvezhetőség. Lélek-effektus bombázás!
Készítette Klotz Mária szerkesztőnk. Első megjelenés a Stand-Art magazin facebook oldala.
Garzó-G Zsolt versei:
megáll a Tisza
megáll a Tisza,
fürdőzik,
alattam szalad el
szőkén és halkan,
tavaszi alkonyban
eltévedek, megzavar
a híd,
ég s föld között
tartom fogva lelkem,
nincs áramlása
vérereimnek.
/Isten valahol itt lehet/
a Tisza tudja
hova tart
honnan ered,
foltos tükrének
foncsor hullámain
gondtalan lebegek.
csak a terhet
hagytam el,
a nyüzsgések
zajsúlyát.
a hogyan, honnan
s hová megyek
kérdései
aszfaltozva
ívelnek át
partot teret,
remegve tartják még
habtarajos hídpillérek.
***
Az én alföldem
Lágy szellő ad csókot szelíden,
átfog, körbe ölel.
Ez itt az én földem,
hol se hegy, se völgy sincsen.
(Anyám is itt született,
hazám szívében, Kecskeméten)
E sík vidék alatt vízhálózat
ver magának utat,
s bár a tölgy nem él itt meg,
az akác, csoda illatot ad.
Ott a tanya, a puszta,
legtöbbje - bár,
múlt martaléka,
szívem, ha erre járok,
mégis magához húzza.
Betérek olykor
a Ricsováryba,
a major, Mizsén,
gondom, s bánatom
messze hajtja,
s a gazdával,
megiszunk egy pohárral.
(Hűs tanyasi reggeleken,
serpenyőbe tojás kerül,
tyúkfészekből egyenest,
örül a szív, erősül a test...)
s míg falatozunk vígan,
lecsúszik egy kupicával
megáll a zaj, ráér minden,
e rohanó világban
csak a homok fut el.
Van még gazda
s van még történelem
e száraz napfényes földeken.
Hagyományunk gyökeret eresztve
állja az időt büszkén, kevélyen.
Szeretlek alföld,
szeretem nyugalmad.
magamban hallom
A karámok csendjét
a lovak erejét,
S bárhova lépnék,
Homoknak vöröslő köve,
őrzi a pusztai nép
évszázados vérét, verejtékét.
Írók, költők, tekintélyek,
titkot rejtő uradalmak,
s igaz lelkű, földművesek,
homok vöröslő köve,
őrzi hűséges magyar véretek.
***
én a sóhajod vagyok
én a sóhajod vagyok,
egészen bent
a szívedben.
Nagy levegővel
jutok oda
lüktető ereidbe zuhanva.
Sóhajom akkora
torkom szorítja,
s van hogy
lélegzetem
szépséged visszafojtja.
Még tanulok
melletted lélegezni.
nem kapkodni
nyugalommal szeretni
kitárt szívedet
enyémbe zárni
a sajátomat a tiédre nyitni
csak a levegőt nehéz
remegve venni.
Én még csak a sóhajod vagyok
de te,
ahogy
tenyered megpihen kézfejemen,
a legszabályosabb
lélegzetemmé leszel,
pillanat alatt,-
hirtelen.
***
Reggeli ölelés
A hajnal,
enyhe fuvallattal
ér közénk.
Nem moccan lábad alatt a pihe takaró.
Szememet kinyitom,
mozdulatlan tiedbe akad.
Szerelmes e tekintet.
A reggeli ölelés,
az éjszakát éli újra át,
és minden,
napi-gondot elfeledted.
***
A Göncölszekéren
Ágyamon fekszem, várom az álmom,
csordul az éjjel égi homályon.
Hold szeme szikráz; csillagok fénye,
vibrál sötétben, morzejelekkel.
Üzenik újra, egyedül nincsen
senki a földön, semmi az űrben.
Kedvesem hol van tudni szeretnék
mézédes csókjának ajka lehetnék.
Hideg az éjjel sóhajom nincsen
nem itt keresném elveszett kincsem,
nincs bennem láz már éltető mámor,
szenvedélyt nem ad, nem talál Ámor.
Felülök inkább Göncölszekérre,
csillogó hintóról nézek a földre,
üstököst fogok, hajtanom nem kell,
tudja a dolgát s repíti lelkem.
***
Csak egy dallam kell
csak egy dallam kell,
épp elég egy hang ami,
mint kacs kúszik szívembe,
s rajta én is fel,
makacs akarattal tovább
mégha annyi gánccsal és
köpködő gyűlölettel is
forrong üvöltöző utálat
ahonnan nincs tovább,
és nincs lejjebb,
amit ember teremthet
másiknak félresiklott életével,
eszeveszett irigy elmével.
Csiholt korholt, koholt vád
nem vagyok kíváncsi rád!
A dalt hallgatom,
az írót, a költőt,
szívük harsány
dobbanását,
a dallamot,
ami kell,
s abból a dalt,
ami mindenhol
mindig velem van.
Úgy épp elég nekem.
***
Fehéren, feketével
én még soha, -
én most állok sorba.
most bízva,
hogy e tavaszra
tiszta lapot oszt
az Isten.
kártyás sem voltam,
néha megbotlottam
s kegyelmet hiába kértem
magamnak, nem bocsátottam
meg, ha elgáncsolt az élet
benne voltam, sebeimben
véreztem méltatlan,
de megérdemelten.
címke rajtam
épp elég van,
már csak üres
fehér lap
mit vágyok
mindennap, s ha nincsen,
hát legalább egy legyen
mire írhatok tisztán,
tiszta lélekkel…
Fehéren, feketével.
***
fohász a földhöz
olyan jó volna
ebben a káoszban
érteni a rendet
amit levetett
magáról s
oda lett ez a
világ ahogy
félcsupaszon
vonszolja magát
végzete felé
és fordul át
egyik nap a másikba.
köszönni,
még mindig
teszi dolgát.
jó lenne
megérteni,
még öleli
s amíg lehet
a természet
fedi nyers
fekete húsát
a födnek.
S hogy ez maradt
a szirmok, ágak
közé súgni,
a tengerekbe búgni,
zúgni a folyóknak,
csillagokhoz szólni,
s kiáltani
a mennyhez:
Földnek takarója,
édes szentség,
szépséged áldassék
napra nap
és mindörökre;
Vigyázunk Rád!
0 Megjegyzések