Tisztelt írók és költők. Nektek is lehetőségetek van arra, hogy portálunkon megjelenjetek a menüben található Tartalom beküldése linkre kattintva.

Halász Enikő: A döntés


A hajnali napfény beszűrődött a függöny résein, halvány fényes csíkot festett a falakra. Lágyan siklott végig a tapéta mintázatán, a kopott szőnyegen és a szobán át, az ágyig, melegséget festve az ott alvó asszony arcára.  Bár gyógyító fénnyel vonta be a meggyötört arcot, mégis, kíméletlenül rávilágított a sápadt emlékráncokra is, melyek ott voltak mindenhol.

   Az asszony, lassan eszmélni kezdett. Tudatával egyszerre tért vissza a tikkasztó szárazság is a szájába. Ismerte már ezt az érzést. Keserű volt és porszáraz. Mintha a sivatag költözött volna a nyelvére, fájt megmozdítani azt, mint a tapló tapadt a fogához.

Ébredt, a fény betört a szemhéján keresztül, nyílvesszőként csapódott az agyába.

Lassan mozdult, ki kell menni, inni, ez volt az első éber gondolata, míg kábán felült.

   Ahogy a mosdóban a tükörbe nézet, kirajzolódott a szeme előtt az egész múltja.

Az elmúlt évek történései, emlékei, mint valamiféle különleges ujjlenyomat úgy tették egyedivé a vonásait. Térkép volt ez az arcán, az élete térképe és pontosan jelölt minden fontosabb eseményt. Minden apró változás, egy-egy történés volt.

   Az ilyen reggeleken, mint a mai, csak nézte önmagát és azon tűnődött, hogy e térkép hol, melyik pontján veszlett ő el valójában, igazán?

Hol volt az a pillanat az élete folyamán, ahol eltűnt az ő valós személyisége, csak az üres héjt hagyva maga után?

   A természetben, a fiókák kelnek így ki a tojásból. Erő és fájdalom árán kitörnek, használhatatlan burokroncsokat hagyva maguk után.

Belőle is így kelt ki a lélek, kirepült a nyomás hatására, ami érte, minden egyes nap.

   Eleinte tompítani próbálta ezt a fájdalmat. Rájött, hogy a cseresznyelikőr tulajdonképpen egy isteni elixír, ami szebb nézőpontba helyez mindent a világon.

   Ám egy idő után, egyre többször használta ezt az elixírt, és valahogy egyre rövidebb ideig tartott a kölcsönzött könnyebbség. A belső szűnni nem akaró fájdalom pedig, mint egy kalickába zárt állat, rágta a lelkét, uralhatatlan volt.

A hajszálától a lábujjáig terjedt szét és tobzódott benne, mint egy önálló életre kelt gonosz kis gnóm, amit talán a valódi fény, a szeretet fénye elpusztíthatót volna, de ebbe a szívbe, az régóta nem hatolt be.

   Lehunyta a szemét és bizonytalan léptekkel indult vissza a nappaliba. Benézett a gyerekszobába, megkönnyebbült, még alszanak. Még nem kell nekik reggelit készíteni, nem kell válaszolni a kérdéseikre, nem kell újra és újra elmondani, hogy apa elköltözött és nem, nem jön vissza. Nem kell a szemünkbe nézni, látni benne az értetlenséget, a reményt, és a félelmet.

   Furcsa módon, a megkönnyebbüléssel együtt, visszatért az üresség érzete is. Mint egy álnok kígyó kúszott be lassan elméjébe és hozta magával a haszontalanság megfoghatatlanságát.

   Értéktelen.

   Ez volt a szó, ami eszébe jutott. A lüktető fájdalomfátyolból úszott ki, szinte táncot járt a szeme előtt. Állt a konyhában, a polcról levett pohárral a kezében. Ott volt a polcon szemmagasságban „a doboz" is, tegnap váltotta ki. Azt mondta az orvos, ez segít majd, hogy könnyedebben viszonyuljon az élethez. Hogy rés nyílhasson a szívén és végre újra nevethessen.

   Letetette a poharat a csapra. Felnyúlt, levette a dobozt és kinyitotta. Apró fehér kis gyógyszerszemek voltak benne. Automatikusan számolt: kettő, négy, hat, nyolc, tíz, tizenkettő, tizennégy, tizenhat, tizennyolc, húsz.

Egyenként nyomta ki a pultra őket. Apró koppanással jelezték, hogy itt vannak és igen, ők képesek a gondtalanság érzését kölcsönözni.

Nézte őket, majd lassan, óvatosan, belesöpörte a tenyerébe az összeset, meglepődve észlelte, hogy milyen selymesen sima a felületük. Belenézett a tenyerébe, jó érzés volt ott tartani őket.

Milyen kevés helyet foglalnak el. Egy kiskanálba is elférnének.

A szájához emelte a tenyerét, egy mozdulattal lökte be a szájába az pirulát, nagy kortyokban itta rá a hűsítő vizet. Hirtelen eszébe jutott, hogy fiatalasszony korában így ette a mazsolát. Talán ez az emlék indította el az agyában, az elégedettség érzetét.

   Mint a köd terjedt szét benne.

   Végre, most végre, ő döntheti el, mi legyen. Nem, ezt már nem akarja. Elfáradt a teste, a lelke. Nem bírja tovább. Ezt a keresztet már le kell tenni.

   A másik gyerek jutott az eszébe. Az apjánál van, oda ítélte a bíróság. Sokáig nem is értette, hogy hogyan vehetik el egy anyától a gyerekét?

De azon a délutánon, ahol az anyja elmondta, hogy a nővére örökbe akarja fogadni ezt a két gyereket, ott megérett mindent.

Most is látja maga előtt, az anyját, ott ül a kedvenc helyén, az asztalnál, a félhomályban, az ablak alatt. Fejét magasra emeli, a szemében szánalom és fensőbbségesség keveredik, ahogy a szavakat kiejti a száján, egyiket a másik után. Ujjai közt szipka van, abból dohányzik, hosszasan szívja, míg elmondja: ők, az anyja, a nagyanyja és a nővére, közösen hozták meg az ítéletet a feje fölött, hogy az elsőszülött fiát elvegyek tőle és az apjának adják. Hogy a nővére beszélt a bíróval, aki jó barátja volt, ne a húgának ítéljék a gyereket és most ugyan ez a nővére, a másik két gyerekét is el akarja venni. Mert őt, alkalmatlannak tartják az anyaságra.

   A szavak, mint kövek hullottak a fejére, összezúzva benne az értelmes gondolatokat. Kitántorgott a konyhából, abban a pillanatban megértette, ne várjon, mert nem kap segítséget a családjától. Ekkor érezte egész életében a legtisztábban az önnön értéktelenségét, hogy semmit nem ér, még a saját családjának sem. Az élete értelmetlen és céltalan.

   Nem, ezt a keresztet már nem bírja tovább.

   Most ő dönt. Elég volt. És bár a tudatában valahol még motoszkált a gondolat, hogy a két gyerek a másik szobában alszik, a lelke mélyén azt érezte, már nem számít, semmi nem számit ebben a létben. Még hallotta, ahogy az óra ritmikus ketyegése, gyors lábakon távolodik el a reggelből az ismeretlenbe, egyetlen imádságot hagyva maga után:

Uram kérlek, engedj a színed elé
Reactions

Megjegyzés küldése

1 Megjegyzések

  1. Bár ez így maga is egy "egységnyi" pillanatkép, szerintem a történet megérdemelné az előzmények és körülmények bővebb kibontását. Miért sodorták - családja, férje, ... - ebbe a helyzetbe?

    VálaszTörlés