Hajnalban sötét függönyöket húzott széjjel. Az ablak korhadó peremén pókhálók szürkesége tompította a fényt. Keze mégis vágyta, végigsimított a fán, itt-ott szúrt már a feltöredezett festék, és repedések törték meg a sima üveg felületét. A rárakódott idő, nem rémítette meg. Haza! Itthon vagyok.
Ahogy a félhomályosság csak tehette, bevilágította a szoba rejtett zugait, láthatóvá téve egy ládát, annak rozsdás peremét és rajta egy terítőt, mely szinte beleolvadt a fába az elmúlás során.
Amikor a hangtalan léptei felé tartottak, finom por szitált által a fénycsíkokban, és csak szállt, szállt a szürkeség. Porsugár - gondolta.
Kezét rajta keresztül húzva áttörte a vonalakat. Mily megtörhető az elmúlás íze egy kis jelennel, és máris ide húzható a kéz-öl melegébe.
A földre leülve, mit sem törődve mással, a ládán lévő terítőt próbálta felemelni. De már nem lehetett. Szétmállott ujjai között, morzsálódott színein átsütött valami sárga színemlék. Egyre csak morzsolta, mintha önön lélekrészét oszlatná, úgy söpörte félre.
De nem gyorsan, inkább egészen lassan, az idő szeretetével. Becsülete legyen. Megmaradjon a benne őrzött, bármily törékeny is. Végül láthatóvá tette a zárat. Nem nagyobbat, csak egy gesztenyelevélnyit. Mely jelképe lett az életnek. Gesztenyelakatok védik meg pillanatainkat. Egy mozdulat, és már a csikorgó fedél sem akadály, hogy a belsejébe lásson.
A kincseknek már az emlékei is már átfutottak a túlvilágon. Apró keresztek, papírlap-tenger. Félig kiürült illat tégely, melyet sohasem szabad elhasználni, hogy megvédje a napok illatát, s időről időre elővéve lehunyt szemű legyen a felidézés.
Lélekbe szálljon illóanyagainak elegye. Boruljon térde bennünk minden emlékezés, s fogja át szívünk valami ismerős, valami ami minden bánatot legyőz.
A megéltek zamatának íze csorduljon .... és Mi, amíg ott maradtunk ezekben az életrészletekben -
észrevétlen álljon vissza a szétzilált porsugár. Csak a lassan lemenő nap maradjon most észrevétlenül,
s maradjon a szobában, kézben, tenyérben, minden elmorzsálódott, minden fel nem kapható és el nem fújható emlékkép.
Míg már fel sem tűnhet, hogy a test levegőt nem vett, csak ott maradt, mint valami jelentől megfosztott alak. Félig kint, félig bent ebben az egészen Seholban, De mégis...
Mégis legmélyéről valami furcsa mosoly a szembe ül, az Idő megáll...
Míg tenyerébe nem vesz valaki, ki elmerül ebben a felidézésben.S gyönge kezeiben érzem. Mintha por lennék, könnyű, egészen megtartható...
Egy a fényen átszaladó emlékezet, átszitálhatóvá válva pergek ujjai között.
Az ablakra lehulló est tétován egy utolsó fényt beenged még... majd lassan, átsimít a végtelen tenyerén.
0 Megjegyzések