Nem marnak őrült, pusztító vágyak,
nem emésztenek féktelen tüzek,
szeretlek - így egyszerűen, tisztán,
vagy szívemen aranyló feszület.

Létezésed, mint letisztult kristály,
aranyfénybe vonja éj-nappalom,
nem zarándokol többé a lelkem,
kinyújtózhat, s én boldogan hagyom.

Kicsit sem fontos, honnan s mért jöttél,
mi szél sodort felém. A sors keze?
Vagy egy angyal édes cselszövése?
Elhiheted, nem küzdök ellene.

Szerkesztette: Kovács Kókai Kata