Akár egy ménesnyi szilaj, zabolátlan vadló, úgy nyargalt végig a háztetőkön a szél. Kopogó körmeivel veszettül kaparászta a málló házfalakat a vihar, kérdés nélkül elsodorva mindent, ami az útjába került. Vakítóan villódzó fényei, ropogó ágyúdörejei félelmet plántáltak néhány gyermekibb lélekbe. A fák is reszketve kapaszkodtak a földbe, mint megannyi kisded, aki képtelen elszakadni az anyai öl óvó melegétől. E rengeteg robaj és villanás nyomában mindössze pusztulás járt, talán ezért is félték annyian. Akár egy csatát, ahol nincsenek győztesek, ám ha volnának is, kemény árat kéne fizetni a nyereségért.
Akadt azonban, aki jól tudta: bár a zuhogó eső mindent elmos, ami törékeny és gyenge, de helyet is készít valami újnak, jobbnak, erősebbnek. Így aztán mit sem törődött azzal, mióta zörgeti isten haragja a szebb napokat is megélt zsalukat, az öreg ablakok avíttas fakereteit a szobában, benne a remegve síró üvegekkel. Így volt ezzel Márton is. A hálószoba ablakából figyelte, ahogyan zokog az ég. Jobban szerette szemlélni ezt a vad természeti háborút annál, mint hogy elbújjon előle. Tulajdonképpen nem is volt semmi vesztenivalója. Ötven éve ugyanígy élt, száműzött a szívéből minden félelemérzetet. Hiszen nem tehette meg, hogy bármitől is rettegjen ezen a világon... Tekintete magába itta a némelyek számára riasztóan fehér fényáradatot, miközben szüntelenül az őt körülvevő birodalmon vándorolt.
A szúrágta, egykor mahagóni fényű szekrénysor polcairól megfakult porcelánkészletek, ezer éves szuvenírek néztek farkasszemet az elmúlás könyörtelenségével. A falakon valaha aranyló csillogású rámában megsárgult fényképek dacoltak az idő vasfogával. A parketta sóhajtva reccsent léptei alatt, rajta a perzsa mintás szőnyeg penészes fájdalmat nyögött. A nehéz függönyök port meg ólmos magányt lélegeztek ki magukból. Nem zavarta, ahogyan az idő megállt körülötte. A múlt beépült a csontjaiba, részévé vált, ő sem akarta ereszteni többé. Jó volt így élni, ebben az ódon, puritán egyszerűségből felépült várban.
Nosztalgikus mosollyal nyugtázta, ahogyan gondolataiba lopódzott az a régi nyár. Akkor is ilyen viharok tépázták a tájat, no meg az életét is. Anna gyönyörű volt, nem mellesleg szemtelenül fiatal. Kimondhatatlan szerelemmel csodálta napszínű fürtjeit, kéklően hűvös tekintetét, finom vonásait, halk szavát, érzékeny lelkivilágát- mégis ellökte magától. Szentül hitte, több fájdalom érné a lányt, ha kitartana mellette. Márton ugyanis érezte, ahogyan kettejük közé férkőzött egy szerelemnél is legyőzhetetlenebb démon: nem egy másik nő, nem is az alkohol, hanem az évek. Az évek előbb-utóbb úgyis elrabolták volna tőle, így hát ő maga tette meg a sorsdöntő lépést.
Tükörbe nézett, eközben pedig untalanul azt a tizenöt esztendőt átkozta, amivel később kellett volna napvilágot látnia. Legbelül legalábbis így érezte. Nem számított sem bátor, büszke természete, sem a dióbarna szemeiben ragyogó eltökéltség, sem a szálfa termetéből áradó erő. Mindig az visszhangzott az agyában, hogy Anna megérdemli a boldogságot, ő pedig nem tudja ezt megadni neki. Így aztán alig pár hónapos egynyári románcuknak úgy vetett véget, ahogyan az ember hirtelen hátat fordít valaminek, majd gyökerestül kitépi az életéből, csak hogy magja se maradjon többé. Azután szétgurult gyöngyökként peregtek a hónapok szédítő egymásutánban, Anna nélkül, Márton mellett pedig elment az élet, ahogy mondani szokás. Mindössze egy sikertelen házasságot, valamint egy tékozló magzatot sikerült felmutatnia, aki hosszú ideje szóba sem állt vele. Már csak a szél nyitott ajtót rá.
Egy röpke pillanatra beleborzongott a gondolatba. Kedvelte a franciaágy kényelmét, a csendes egyedüllét nyugalmas óráit. Szeretett egymagában reggelizni, szerette maga körül a békés perceket. Valami azonban hiányzott.
A magányt ő is megvetette, legszívesebben száműzte volna az ajtón kívülre. Ám a Magány konokul rátelepedett a vállaira s többé nem szabadulhatott tőle. Ott ült az ágy szélén, a fürdőkádban, az asztalnál, a munkahelyi iratok poros unalmassága felett, a gőzölgő csésze tea aranyló páráiban, az ablakon végiggördülő esőcseppek finom, halk egymáshoz koccanásaiban. Ott rejtőzött a téli reggelek hideg álmosságában, a nyári esték álmatlan forróságában, az őszök elmúlás illatú virágaiban, a tavaszok folyton szebbet ígérő zöldüléseiben.
Most pedig, a viharvert falak között, az ablak mögött állva úrrá lett rajta a vágy, hogy végleg elküldje maga mellől, Annát pedig visszahívja. Gondolatban Juhász Gyulát idézte: Anna örök.
Legszívesebben dacolva a viharral, elfutott volna a kis lakásig, felcsengetett volna az első emeletre, ölelte volna azt a kis törékeny testet kifulladásig...végül talán belehalt volna, ám már ez sem érdekelte igazán.
Sóhajtva tárta ki a nyikorgó ablakszárnyakat, aztán belehajolva a vad égzengés kellős közepébe, rágyújtott. Gondolta, talán majd holnap. Reggelre minden kitisztul, az elméje is, akkor majd elmegy hozzá. Talán még nem késő felkeresni. Alig egy hónapja látta utoljára a városban sétálni. Sminket, csinos ruhát, magas sarkút viselt, mint mindig. Egy napot sem öregedett.
Mézszínű hajába kapott egy kósza szellő, ruhája fodrai alá kúszott, karcsú derekán végigsimítva, telt keblei közt tovasuhanva. Tüneményesen bájosnak találta, pontosan olyannak, ahogy emlékeiben megőrizte. Számára mindig is ez a nő volt maga a megtestesült Bűbáj, mágnesként vonzotta, valamiféle varázslatos erővel hatott az érzékeire, ha csak hófehér fogait látta megvillanni.
Valahányszor megpillantotta azt a hidegen, mégis szenvedéllyel csillogó tekintetet, beleborzongott. Mintha csak egy boszorka állt volna előtte. Mindig is elvesztette a józan eszét, ha rá gondolt, ha látta őt, ha álmaiban megjelent. Ez mit sem változott a hosszú évek alatt, mióta ismerte Annát.
Önmagának is szégyellte bevallani, ám ez ezúttal is teljesen így volt, miközben bámulták egymást a macskaköveken várakozván. Letaglózta ez a teremtés. Muszáj volt ráköszönnie, megszólítania, beszélnie hozzá. Pár mondatot váltottak, közhelyes dolgokról, gyorsan elröppenő percek, kínosan kurta dialógusok erejéig. Ezzel felnyitotta azt a bizonyos szelencét, e pillanatban pedig nem tudott ellenszegülni a sodró áradatnak. Igazság szerint már nem is akart.
Túl öregnek érezte magát az elszalasztott lehetőségekhez. Ha már így félresiklott az élete, még fel akart kapaszkodni az utolsó vonatra, amely még fogalma sem volt, hova viszi végül. Abban volt csupán egészen biztos, hogy kockázatra éhezik, életében egyszer. Hiszen anélkül győzelem sincs. Ma éjjel felkészíti a lelkét erre a találkozásra. Amikor felkel a nap, újult erővel indul majd harcba.
Valami valószerűtlenül forró, éles fájdalom hasított a mellkasába, másodpercek múltán végigcikázott valamennyi végtagján, legvégül teljesen megbénította. Egy óriási malomkő súlya nehezedett rá. Szomjazta az egyre sűrűsödő levegőt, az meg csak fogyott, egyre csak fogyott. Homályosuló tekintete még látta a zsaluk résein át beszűrődő halovány éjszakai holdfényt, hűlő teste még érezte a fütyülő szelek éles süvítését, amint besurran mellé a szobába. Elméje nem igazán fogta fel, mi történik éppen vele, ám ösztönei vették az üzenetet. Képzeletében régen elfeledettnek hitt emlékképek elevenedtek meg.
Elcsukló hangja belekiáltott volna a nehéz feketeségbe egy nevet, ha még ereje engedte volna. Azonban a test szép lassan átadta magát a végső elgyengülésnek, egy álmok nélküli örökös szendergésbe aláhullva. Utolsó imájába foglalta végső óhaját. Ezidáig börtönben élt, a Bűvölet börtönében. Bármit is, bárhogyan is tett, azt ennek a szenvedélynek rendelte alá. Amikor a sötétség megérintette, végre felszabadult. A bilincs lehullt, a lélek jajszavai pedig megannyi bíborban játszó fájdalomként terültek szét a lepedőn.
Anna sikoltva ébredt a rémálomból. Szőke haját csatakos gubanccá kócolta az éj. Szemei hangtalan fájdalommal telve zokogtak. Életében először igazán félt. A férfira gondolt. Azokra az álmokra, amelyeket a sors örökre elvett tőlük. Szerette volna kitépni önmagából a végtelen hiányt, a végtelen keserűséget, de nem tehette többé. Valami meghalt azon a vészjósló éjjelen. A Bűvölet végleg szertefoszlott. Soha el nem sírt könnyek égették a lelkét, valahol egészen belül. A vonat tovarobogott az ismeretlen messzeségbe...mindketten lekésték.
0 Megjegyzések