Tisztelt írók és költők. Nektek is lehetőségetek van arra, hogy portálunkon megjelenjetek a menüben található Tartalom beküldése linkre kattintva.

Mészáros Andrea: A Szövetség


Puha, nesztelen léptekkel osont a tavasz a kertek alatt. Édes illatok töltötték be a levegőt és Anna tenyérnyi konyháját. Az asztalon mézes zserbó, egy régen fénye-vesztett bögre aranyló teát dédelgetve, egy régen elköltött vacsora ízeinek illékony emléke. Ennyi volt csupán, ami körbe vette ezen az estén. Mégsem szomorúság égett fakóvá szelídült kék szemeiben. Ma is nosztalgiázott. Ha már a gyerekek nem jönnek, hiszen nincsenek is, ha már túl veszélyes most a kinti világ, hát emlékekből tákolt magának ladikot, amellyel a Szabadság felé evezett képzeletben.

A sarokban ült egy ósdi sámlin, az ódon tölgyasztalnál. A hideg kandallóra pillantott. Ma nem gyújtott be, mivel az elköszönő április langymeleget hozott. A könnyű kardigán óvón simult törékeny madárcsontjaira. Könyöklőn hallgatta a külvilág hol tompán, hol élesebben beszűrődő zörejeit. Nem messze egy kis templom harangja köszöntötte az este nyolcat. A közeli pályaudvar monoton ismétlődő zajai pedig csordultig töltötték a nő képzeletében az emlékezés poharát. A hófehér, keskeny arcra mosolyt festett egy felsejlő, régi érzés...Akkor is ilyen könnyen jött tavasz a télre. Még hosszú, mézszínű tincseibe kapott bele a szél, még smaragdként ragyogtak tengerszín szemei. Akkor még nem hitehagyott lényként tengett a nagyvilágban. A realizmus könyörtelensége nem járta át a szívét, nem hitt semmi megmagyarázhatóban. Csak az angyalokban és démonokban. A z irgalmasságban, a kegyelemben.

Kálváriája egy hajnali eszpresszóval vette kezdetét a kis büfében, a pályaudvaron. Akkoriban még a szerelemben is konokul hitt, így aztán a szerelem megszólította. Szíve választottja magas, szikár, barna, továbbá szemtelenül jóvágású, harmincas úriember volt. Valamiért egyazon irányba vezényelte őket a sors minden reggel, minden délután, ugyanazzal a vonattal igyekeztek munkába, ugyanaz a kocsi vitte őket haza a gyári robot után.

Alig múlt húsz esztendős, és bár a sok hajnali várakozás, egymásra pillantás során éles szemmel felfigyelt a férfi karikagyűrűjére, és arra, hogy nem egy, viszont sok év a differencia a jóképű idegen javára, mégis hajtotta valamiféle dacos vágyakozás. Az elérhetetlen után...Hiszen még kislány volt. A kislányok pedig nem tudják, melyik a legbölcsebb választás. Ekkor bizony még ő sem tudta. Így aztán az első kávémeghívást követően a Restiben- szerelmes lett. A vágány mellett, ahol kéretik vigyázni. Ő nem vigyázott. Végül aztán Vele kelt, Vele feküdt. A sötét szempárral, amely befészkelte magát a gondolataiba. A szóváltások mindegyre hosszabbodó eszmecserékbe torkolltak. Kezdetben kedvenc ételekről, olvasmányokról, a világ földi dolgairól, azután már eszmékről, hitről, titkolt álmodozásokról. Majd pedig bókokba, amelyeket valahol máshol egy másik nő is megkapott egykor. Képzeletben egymás mellé megváltott ülőjegyekbe, mi több, bérletekbe. Egymásban mind sűrűbben elvesző tekintetekbe. Egymáshoz koppanó, parányi bőrfelületekbe. Legvégül egy valóságban elcsattanó csókba...Egy hosszú, nehéz műszak után, amikor talán nem teljesen véletlenül éppen egyfelé vitte őket útjuk, egy kapualjban. Ekkorra már beköszöntött a nyár. Aranyban fürödtek a búzamezők, akár a lány hosszú hajfonata. Kéklőn ragyogott a messzeség, akár a nő tekintete, valahányszor szerelmére pillantott a peronok árnyai között. Anna decens, angolkisasszonyos szoknyái és blúzai mögött pedig ott feszült valami kimondhatatlan. Akárcsak István kínosan patyolat ingei, unalom-rágta hétköznapjai mögött.

Néhány hónap volt csupán a világ. Ami pár szép hét alatt megszületett tavaszt búcsúztatón, felcsapó lángokkal semmisült meg pár röpke perc alatt. Egy szép júliusi hajnalon, pontban négy harminckor Anna egyedül szállt fel a döcögő szerelvényre. Már ezzel a balsejtelemmel kelt fel aznap. A férfit másfelé fújta a szél, ma is csupán sejti, hova ment, miért ment. Egyszerűen munkahelyet váltott, se szó, se beszéd. Elvégre csak gondolt egyet, nehéz dobozokat polcokra emelgetni máshol is lehet, jobb pénzért, ugyebár... Csak az a tudat számított egészen bizonyosnak, hogy a férfi útjára bocsájtotta előző délután, a talponálló előtt, az állomáson. Nem teljesen váratlanul, mégis semmiből jövő könyörtelenséggel, néhány szótlan, feszült levegőjű délutáni hazaút végszavaként. Amikor István nem beszélt hozzá többet, szinte eltaszította magától, sejtetve, baj van odahaza. Nem őt fogja választani.

- Nagyon fiatal vagy még. Nem értheted...Meg akarlak védeni. A világtól, önmagamtól- visszhangoztak benne István szavai.-Tőlem nem kaphatod meg, amire vágysz. Ha felnőtt nővé érsz, majd megérted talán. Neked még sok dolgod van.

Válaszra nem maradt idő. Élete férfija ezen utószóval hagyta magára, a lánynak nem is igazán volt mit felelnie minderre. Anna megsemmisülten állt a harminchat fokos tébolyult láz kellős közepén, azt érezvén, rögvest széthasítja belül valami eddig számára ismeretlenül sajgó fájdalom. Ugyanez az őrület emésztette aztán még hónapokig, évekig. Az előkelő idegen áttáncolt az életén. Bizonyossá téve számára azt az elképzelést, miszerint ilyenből az életben csak egy van. Valóban.. .az évek árja magzat nélkül sodorta el, hogy aztán vénlány maradjon egy kopott, szürke kis lakásban. A palántáival és macskák helyett a kutyáival. Valami azonban megmaradt neki. Szövetségre lépett valakivel még akkoriban. Ez a valaki megígérte neki, amikor eljön az idő, visszakapja majd azt, amit az élet elvett tőle. Puszta nevelő célzattal. Akkoriban köszönte szépen ezt a látszólagos igazságtalanságot. Nem érthette a hogyant és a miérteket. Nem számolta, hány el nem küldött levelet fogalmazott meg gondolatban. Maga sem tudta, mennyit várakozott a kihalt peronon hajnalban, majd késő délután. A napkorong már vérrel színezte az ég alját, amikor haza indult műszak végeztével, addig tipródó gyötrelem volt a sínek mellett töltött minden egyes perc. A por elegyült könnyei sójával, maró keveréket létrehozva a finom, fehér arcbőrön. Így tűnt semmibe a száguldó idő...keresve a meglelhetetlent.

Sóhajtva kelt fel a székről, szokásos esti búcsúkörök az alkonyattól, azután aludni tért. Pillái csak lassan nehezültek el, agya tompa, homályos lüktetése csak sokára némult el. Talán nem kellett volna tea a borhoz...Bor a teához. Vagy ki tudja. Lassú léptekkel érkezett az álom, benne peronokkal, pályaudvarral, egy felettébb rejtélyes módon arany fényben ragyogó híddal. Anna ismét otthon volt, a második otthonában, a vágányok furcsán felrémlő árnyai között. A híd pedig megmagyarázhatatlan módon vonzotta, szinte kiabált a csend: menjen át rajta. Ő azonban keresett valakit, a sínek közt botorkált. Ösztönei súgták, boldogsága záloga egy magas, barna férfi. Egy pár mindig fényes cipőben. Kiáltani szeretett volna, István nevét a szélbe. A szél azonban elnémult. A csend is kimondatlanul azt várta, talán végre észbe kap, átkel az aranyló átjárón. Minden perc egy ezredévnek hatott. Anna tétovázva állt, felfelé tekintett. Képtelen volt szabadulni a soha nem tapasztalt csoda vonzerejétől. Habozott, merengett néhány pillanatig, majd mégis megindult. Felfelé, a híd lépcsőin. Különös egy híd volt. Vagy ezer grádiccsal csalogatta az ismeretlen felé. Ekkor már képtelen volt ellenállni ennek a földöntúli jelenségnek, lépteit megszaporázva tört egyre feljebb. Hirtelen eszébe ötlött valami. Elmúlt már ötven. Kapott egyszer egy ígéretet. Ami talán most valóra válik. Amit elvettek tőle, az most ismét az ölébe hullhat...Hiszen valaha alkut kötött az égiekkel. Felrémlett előtte a Szövetség. Behunyta, majd kinyitotta alélt pilláit. A férfi előtte magaslott. Meleg tekintete átjárta porcikáit. Talán ezúttal valóban haza érkezett.

Verejtékben úszva riadt fel. Hajnali négy harminc. Agyában mondatfoszlányok kergetőztek...A kettes vágányon vonat halad át. A vágány mellett kérem, vigyázzanak!... Úristen! Mindjárt indulunk!

- Hamarosan találkozunk...-tört fel belőle a kiáltás. Mellkasa ütemesen emelkedett, pihegése betöltötte a szobát. Az ajka kiszáradt, de arcát az öröm könnyei áztatták. Egyszer végre újra volt miben hinnie. Akinek helye van az életedben, az megtalál. Erről szólnak az odafent köttetett szövetségek.

Reactions

Megjegyzés küldése

0 Megjegyzések