Mindig kerestem a pontot,
hol emelt fővel állhatok.
Múltamban a mély-sötét,
felettem a magas ég
Most már, zeniten túl
irányt vesztve,
de semmit sem feledve
lelkem hazaindul.
Messze az alföldi rónán,
bánat-könnyben, tavasz táján,
nincs más ott, csak emlék,
de a táj visszavár még.
0 Megjegyzések