Szilveszter Andrea: Smink

Magamon is meglepődőm, még az ébresztő előtt ébredek. Hatalmas kegyelem. Mindenki békésen alszik, s én is érzem az ágy csaknem erőszakkal ölelő karjait. Nem engedek neki. Bármi is történjen, én vagyok ara hivatott, hogy egy kis varázslatot csempésszek a mindennapokba. Nem lehet két nap ugyanolyan. Kell a varázslat. Fel vagyok vértezve mindennel, ami ehhez kell. Csak épp össze kell szednem magam. Nekem toppon kell lenni. Nyertem némi időt. Huss ki a konyhába, kávéfőző bekapcs. Szaladok a fürdőbe. Ellenségem és barátom a hideg arcfürdő. Akaratlanul is a tükörbe lesek a törölköző alól. Elengedhetetlennek érzek egy kis arcpirosítót, s ha már igy van, a szemem is kiemelem egy kis kontúrral a karikák mögül. Minek is sminkelek? Ma aztán meg pláne nincs sok esély kilépni a kapun. Na de ki tudja, talán jön valaki. Van, aki mindig jön, mert van, kinek semmi sem szent, még egy miniszteri rendelet sem. Mit neki az alvásidő vagy családi ebéd? No, csak pozitívan, akár a postás is jöhet vagy bárki más. Elmosolyodom, széppé teszi mosolyom a ráncaim. Indulhat egy újabb nap.

Összedobom a reggelit. Már itt zsonglőrködöm a mosolyogtatással. Szívecske formát vágok a kenyérbélbe, igy ütöm bele a tojást. A zöldségekből meg kedves arcokat rakok ki külön-külön mindenki tányérjára. Ezt imádják a gyerekek. Apa még fahéjat is kap a reggeli kávéjába.

Pár perc és beőröl a reggeli zsongás. Ébred a család. Mosakodás, öltöztetés, reggeli. Kicsik még. A nagynak már ugyan megy némi segítséggel, de a kicsi még éppen csak karon ülő.

Apa elbúcsúzik. Gyorsan elpakolok, elmosogatok, s tessékelem is ki az ajtón a kicsiket, hogy levegőzzünk egy nagyot még a kánikula előtt. Nincs kedvük, mesét akarnak. Kis babusgatással, ígérgetéssel aztán csak sikerül kilépnünk az ajtón. Hátra, a kertbe vezet az utunk. Hova máshova? Mentünkben megetetjük a nyuszikat, csirkéket. Fűangyalt csinálunk, buborékokkal játszunk. Mire a homokozóhoz érünk, már felettünk delel a nap. Most már nincs visszaút, engednem kell beleásni magukat. Persze én is belehuppanok, mert a nagy torta sütést játszik, hát segítenem kell.

Feszült leszek, amint a homokot szitálom a torta mázához. Tudatosul, hogy nincs is ebédünk. Próbálom nyugtatni magam, hogy meglesz az, hadd játsszon egy kicsit az a gyerek. Valahogy elkészül a torta. Nagy az öröm. Valahogy meggyőzöm, hogy menjünk be. Nyert ügyem lenne, ha már-már a házhoz érve meg nem hallaná a szomszéd gyerekeket. Persze, át akar menni. Nem érti, hogy nem lehet. Hogy értené? Hisz még én sem értem.

Csokit ígérek, erre enged. Bent vagyunk, juhé. Jólesik belépni a hűvös házba. Limonádét töltök nekik. Közben kísérletet teszek a zöldség meghámozására. Erre civakodnak. Hallom, mégsem tudom lereagálni. Elkalandoznak a gondolataim. „Mikor lettem ennyire görcsös? Nagyjából akkor kezdődött, amióta a gyerekek megszülettek. Az az állandó félelem és bizonytalanság. Betegség, nem betegség. Fertőtleníteni, nem fertőtleníteni. Közösségbe menni, nem menni. Oltás, nem oltás. Mi helyes és mi nem? Vajon mikor lesz már vége?”

Loccsan a limonádé. Hallom. Felocsúdók. Nem szólok semmit. Feltakarítom. Kezembe veszem a mesekönyvet, magam köré ültetem őket az ágyon. Alig lapozunk egy párat, a nagynak elnehezednek a pillái. A kicsit a csípőmre ültetem, ketten készítünk ebédet.

Délután a nagy apával barkácsol. A kicsi takarít velem. Minden zökkenőmentes.

Fáradtan hullunk az ágyba. Nem vagyok épp büszke magamra. Többször cserben hagyott a türelmem a nap folyamán. Gyorsan végig görgetem a híreket. Nem kellett volna. Még mielőtt egy jobb éjszaka és egy jobb holnap reményében álomba szenderednék, eszembe jut, hogy valamit elfelejtettem. Mit is? Ah, igen, az énidőt.

Reggel a kávéfőző zakatolására ébredek. Percek múlva nyílik is az ajtó, érkezik a kávém. Mindig túl tejezi, de értékelem a gesztust, nagyon is.

- Hamarabb bemegyek, ma nem reggelizem veletek. De délután idejében jövök, igy el tudsz menni vásárolni kicsit.

Oh, ilyenkor újra és újra beleszeretek. Mondanom sem kell, valahogy megérzi mindig hangtalan segélykiáltásom. Ettől teljesen feldobódom. Eltervezem, hogy szép ruhát öltök magamra. Alvásidőben még hajat is mosok. Mégiscsak a városba megyek. Jóhangulatban telik a délelőtt. Türelmes, kedves és játékos vagyok. Gyermekeim is teljesen átveszik ezt az attitűdöt.

Délután virágos kisruhácskámba bújok, magas sarkú szandált húzok, kosárkám a karomra akasztom és úgy indulok vásárolni, akárcsak egy éjszakai lokálba azelőtt.

Az autót egy távoli parkolóban hagyom el, hogy jó nagyot sétálhassak. Hamar megbánom ezt a manővert. Párszáz méter után elkezdi törni a sarkam a szandál. Kicsit meg is feledkezem a határaimról és meghalmozom a kosaram, sőt még egy szatyrot is tele tömök. Kezd terhes lenni sétám. Cipekedek. Alig várom, hogy visszaérjek az autóhoz, amikor valaki utánam szól azon az idegesítő hangon.

- Drágám, te vagy az?

Na ne! Hogy kerül ide? Az egykori zongora tanárnőm. Rögtön felismerem a „drágámról.”

- Jajj, drágám, hát te itt élsz? Hogy meghiztál, drágám!

Hümmögök.

- Alig lehet rád ismerni, drágám. Ennyire megviselt ez a, ez a…?

- Igen, nem volt könnyű ez a három év.

- Hát a szép eszed is elment, drágám? Milyen három év? Csak fél éve tart. Ahogy a neve is mondja, tizenkilenc. A pendémia, drágám.

Elborul az agyam.

- Pandémia? Milyen pandémia? Gyes. Harmadik év. Drágám.