Tisztelt írók és költők. Nektek is lehetőségetek van arra, hogy portálunkon megjelenjetek a menüben található Tartalom beküldése linkre kattintva.

Varga Erzsébet: Morcos


Ebédért állt sorba. Régebben még restelkedve nézett jobbra-balra, mielőtt valamelyik ingyen konyha szolgáltatását igénybe vette. Ma már csak maga elé meredve arra gondolt, ha még tudná szégyellni magát bármiért, a maszk fedezékében most akkor is biztonságban lenne. Szúrós, fekete szeme és kócos ősz haja látszott csak, ahogy fésületlen hullott a vastag, fekete kabátjára. "Szerencsére" régóta nem kell attól félnie, hogy bárki felismeri. Szülei korán meghaltak. Férjéről rövid idő alatt kiderült, hogy tényleg olyan alkoholista, semmirekellő, mint ahogyan azt a környezetében élő, jószándékú emberek a házasságkötés előtt próbálták megértetni vele. Aztán a férj önként és rövid úton távozott. Először az életéből. Aztán az élők sorából. Nem hiányolta. Fáradt, megkeseredett emberré vált. Harminc éve dolgozott már legelső munkahelyén, ahol nagy átalakítások, tisztújítások történtek. Állítólag folytonos morcossága miatt rúgták ki a munkahelyéről. A főnöke azt mondta, hogy rossz hatással van a többi kollégára, rontja a munkahelyi morált. Nem keresett sem férfiból, sem munkából újat. Minimálisra csökkentette az emberiséggel a kapcsolatát. Szociális segélyből tengődött, néha hulladékot is gyűjtött. Már semmi sem számított.

Mikor sorra került az ételosztáson, nem köszönte meg a kapott ételt. Némán a szatyrába tette és hazaindult. A lepukkant, régi pincelakás fűtés, víz és világítás nélkül még mindig az övé volt, s hogy az is maradjon, az élelmiszeren spórolt. A város szegény negyedében haladt. Nem sietett, nem is sétált, csak gépiesen mozgott. Agya tele volt fájó emlékekkel. Mikor még próbált. Mikor még szeretett volna. Minden erejét igénybe vette, hogy ezeket a képeket elnyomja. Mint mindig, most is az segített, ha mantrázta, hogy az egész nem számít. Már senki és semmi sem számít.

Egyszer csak a szeme sarkából észrevette, hogy egy sovány, Beagle szuka szegődött a nyomába. Nem volt nyakörve. Jó két méterre lemaradva követte. "Mintha tudná, hogy milyen távolságot kell tartani a világjárvány alatt" - gondolta és majdnem elmosolyodott.

Még azt mondják jó ösztönei vannak az állatoknak?! Na, ez a sovány teremtés alaposan melléfogott! Tőle aztán nem várhat sem ételt, sem simogatást. Még egy jó szót se. Minek jön utána? Nem érzi a szagán, hogy ő milyen ember? Hányszor hallotta, hogy a kisgyerekek és a kutyák tudják, hogy kiben bízhatnak.

Megállt. Elindult. Várva, hogy a kutya másfelé menjen.

De ő csak követte tovább.

Megállt. Elindult. Két méteres távolságot tartva a kutya követte.

Mikor az úton kellett volna már átkelnie és piros jelzésnél álldogált, amikor a kutyus mellé ült a járdaszigeten.  Mérgesen ránézett. A kutya kedves, meleg, dióbarna szemével visszanézett.

-Buta kutya! - suttogta zavartan - Nagyon rossz lóra tettél! Menj innen!

A kutyus közeledett, mintha nem zavarta, hanem hívta volna.

-Nem érted?  Menj innen! Semmim sincs, s ha lenne se adnám neked!

Még közelebb jön...az ostobája! Jól bele kéne rúgni, hogy takarodjon! Hogy hagyja békén! Hogy ne fájjon a mellkasa, amiben már mindent felzabált a nagy, alaktalan, fekete szörnyeteg!

- "Takarodj innen! Te ostoba kutya!"- kiáltotta végre hangosan.

Ekkor azonban a kutya teljes testtel a lábához simult. A remegő melegség felkúszott egészen a mellkasáig, ahol a fekete szörnyeteg mégsem pusztíthatott el mindent, mert ő hirtelen elejtette a szatyrát, térdre borult a kiskutya mellett, átölelte és hatalmas könnyeket hullatva, zokogva simogatta és ölelte.

Reactions

Megjegyzés küldése

0 Megjegyzések