Egy több mint ötvenéves képpel a kezemben üldögélek, nézem a kis önmagam. Egy hintában lengetnek és én magamból kikelve üvöltök. A kép tökéletes, mert bár emlékeimben nem maradt meg, hogy miért kiáltottam világgá fájdalmam, ám a fotográfus a legjobb pillanatban exponált, így megörökítette a bal orcámat ért anyai pofon lenyomatát, ami még a fekete-fehér képen is jól kirajzolódik. Fogalmam sincs, hogy ez volt-e az első pofon, amit édesanyámtól kaptam. Az biztos, hogy több nevelő szándékú arculcsapás nem lett megörökítve. Így emlékeim szakadozó rostáján ez az egy anyai nyakleves marad fent.
Mivel a képen látottak már sok esztendeje történtek, vettem a bátorságot, hogy számba vegyem családi dolgaimat. Hosszú, rögös utat jártam be, már tizenhat évesen hamarabb önállósodtam, mint korosztályom többsége. Voltak évek, amikor nem is láttuk egymást a családtagjaimmal. Beszélni se nagyon tudtunk. Többször sok száz kilométerre éltünk egymástól. Így az élet dörzsölt érdesre, nem a családi tűzhely melengette érző lelkemet, de nekem ez volt a természetes.
Éppen ezért biztos vagyok benne, hogy a mennyei gondviselőm kegyes hozzám, amikor kellő próbatételek sorát mérte rám, és bőkezűen jutalmazott évtizedeken át: azzal foglalkozhattam, amit szeretek, így a hobbim és a napi munkám egymásra talált.
Nézve a megfakuló képet, a lábamon az akkori egyendivatos, magasszárú, barna cipő legalább olyan hangsúlyos, mint anyám megnyilvánulásának lenyomata. Elmélázva tűnődőm, amikor lábamról rám ölti nyelvét egy, a képen viselthez hasonló barna cipő és felrémlik, hogy a most már el nem csattanó anyai pofonban megbúvó szeretet mennyire tud hiányozni.
0 Megjegyzések