Tisztelt írók és költők. Nektek is lehetőségetek van arra, hogy portálunkon megjelenjetek a menüben található Tartalom beküldése linkre kattintva.

Galambos Berni: Álomparalízis


Félig az álom és az ébrenlét határán fekszem. A férjem mellettem szuszog, de nem bírom megérinteni.

Valami szörnyű dolog közeledik felém, sötét és alaktalan, vagy inkább szétfolyós, körvonaltalan. Tudom, hogy félelmetes. Arca nincsen, de mégis itt van. Érzem a jelenlétét.

A mellkasomon erős nyomást érzek, és nem kapok levegőt. A légzésem egyre nehezebb és sűrűbb, a szívem annyira ver, hogy kiugrik a helyéből.

Nyöszörögnék vagy pislognék, de úgy fekszem életem párja mellett, mint egy merev hulla. Biztosra veszem, hogy nem vagyok az. De akkor mi vagyok? Artikulátlan, halk hangokat hallok, és elkezdek zuhanni lefelé. 

Nem, nem, nem szabad hagynom, mert elpusztulok. Minden erőmmel itt akarok maradni, itt fogok maradni. Elkezdek remegni és zsibbadni. Ez már jó jel! Az egész testem remeg, mintha lázas lennék, és ebben a pillanatban végre valami halk sikoly préselődik ki a számon, és az entitás, ez az arc nélküli lény, elvész a szoba sötétjében. 

A férjem megfordul, és csak annyit kérdez: ” Meg vagy őrülve?”

 A fejére húzza a takarót és úgy csinál, mintha nagyon mélyen aludna.

Nem tudom mi a nagyobb probléma. A férjem, aki egyik pillanatról a másikra változott meg, vagy az entitás, amelyik már harmadik éjszaka akar hozzám közel férkőzni. Holnap meg kell ezt beszélnünk. Persze nem az entitással. 

Aludni próbálok, de iszonyúan félek ettől a furcsa, idegen dologtól, ami körülvesz éjszaka és az érzéstől, ami behálóz nappal.

Reggel előbb kelek és próbálom magamat nagyon édessé tenni és kedvessé is. De nem sikerül. 

A férjem elmegy dolgozni és nem akar velem beszélgetni. Na, nem baj. Még egy komor délelőtt, tele görcsökkel a gyomromban, aztán majd délután kitisztul minden!

Naiv vagyok. Délután sem jobb a helyzet. Most sem akar velem beszélgetni. Azt mondja, bolond vagyok. Beképzelek dolgokat. Már éjszaka sem hagyom aludni. Amikor a fekete csuklyás alakról beszélek, akkor csak annyit mond: ”Na, látod?” És faképnél hagy.

Várok egy-két napot. Egyébként egyre furcsább lesz. Lehet, hogy van valakije? Szerintem idegileg rohadtul kivagyok. Tényleg kezdek képzelődni.

Felmegyek az internetre és elkezdek kutakodni az éjszakai jelenéseim után. A férjem után nem tudok. Annál ő sokkal intelligensebb, hogy én valamit megtaláljak róla a világhálón. Legnagyobb megdöbbenésemre mások is átélnek olyan rémséges dolgokat, mint én éjszaka. Sok információt begyűjtök az álomparalízisről. Sosem hallottam ilyesmiről.

Csak éjszaka ne lenne! Megpróbálok a férjemhez olyan közel kerülni, amilyen közel hagyja.  Hát nem hagyja. Begubódzik a takarójába, mint egy báb. Csak a kezemet teszem a hátára, az is megnyugvás, és megpróbálok elaludni. Így már nem mer lerázni.

Elalszom vagy nem? Nem érzékelem. Azt tudom, hogy a szemem kinyílik. Elkezdek zuhanni, süllyedni. Már megint nem ketten vagyunk itt. A csuklyás az. Látom. Egyre közelebb jön. Kövek a testemen. Nem kapok levegőt. Mindjárt ideér és kiszakítja belőlem a lelket is.

Ekkor ordítok fel és kezdenek lazulni az izmaim:

– Menj innen! Takarodj! - kiáltom.

A férjem kiugrik az ágyból. 

– Megyek is! - feleli gúnyosan. – Átvonul a másik szobába. Viszi a takaróját, a párnáját és persze a telefonját is.

Megyek utána. Sírok. − Nem úgy értettem! – mondom. Kérem, hogy hallgasson meg, de könyörtelenül elzavar.

Állok az ajtaja előtt és hallom, ahogyan nyomkodja a billentyűzetet. Beszélget valakivel. Ilyenkor? Kivel?

Visszakullogok a közös hálószobánkba. Egész éjszaka ég a lámpa, és nem tudok aludni.

Reggel szó nélkül elmegy. Felmegyek az internetes oldalra és leírom az éjszakai látomásaimat, érzékeléseimet. Persze arról, hogy magánéleti válságban szenvedek, nem írok senkinek.

Holnap még türelmesebb leszek vele. Biztosan velem van a baj.

Nincsen holnap. Egyszerűen nem lehet vele beszélni. Hárít. Engemet okol azért, amit el sem követtem. Vagyis nem tudom miért, és mi a baja? Átmegy a másik szobába vacsora után, és nem jön ki többé. Bezárja az ajtót. Bevetnék mindenféle női praktikákat, de mintha megszűntem volna nőnek lenni a szemében. Sőt embernek lenni a szemében.

Felmegyek a netre. Egy srác ír nekem. Elmeséli, hogy nála akkor kezdődtek ezek a furcsa éjszakai dolgok, amikor változások álltak be az életébe.

− Vajon nekem is? − kérdezi.

Persze! Majd elmesélem egy idegennek, hogy a férjem már két hónapja kerül engem. Sőt nimfomániával gyanúsít. Nem lehet vele megbeszélni semmit. Úgy csüng az új BlackBerrijén, mintha az élete múlna rajta. És az utóbbi időben egy tuskó velem. Hát nem fogom neki elmondani. Nem. Lezárom a beszélgetést és próbálok olvasni. Annyira elnehezülnek a szemeim, hogy muszáj lekapcsolnom a villanyt és megpróbálni aludni. Nem nagyon bírom az éjszakázást.

Úgy tűnik, ma sikerül elaludnom és holnap minden rendben lesz.

Reggel, arra ébredek, hogy a férjem becsapja maga mögött az ajtót és a Citroën C5-vel elhagyja az otthonunkat. Ámbár aludtam. Hurrá, végre! Ez legalább jó. Ma már nem lesz semmi baj.

Délután telefonál a kedvesem, hogy későn érkezik és készítsem el a cuccait, mert el kell utaznia.

Mi a fene? Ilyen hirtelen! Persze megteszem és kérdezni sem merek. Jó, hogy aludtam az éjjel, mert ma megint nem fogok tudni.

Hazajön, megvacsorázik, veszi és viszi a cuccait és megkér, hogy nem hívjam, mert zavarná a szobatársát. Már nappal sem kapok levegőt. Mi történik velem?

Itt maradok egyedül a félelmeimmel, a bizonytalansággal és az éjszakai entitással.

Beülök az autómba és megyek egy kört az éjszakában. Ez sem az igazi! Egyszer haza kell érnem, nem mehetek örökké a semmi felé. Vagy igen?

Felmegyek a netre. A srác már vár. Mintha tudná, hogy nem mondtam igazat tegnap. Mindent elmesélek neki. Olyan, mintha a barátom lenne. Egyébként nincsenek barátaim. Nekem a férjem volt a barátom. Amúgy sem hagyta volna, hogy mások is részesei legyenek az életünknek.

Szóval ír a fiú. Kiderül, hogy itt lakik a közelben. Holnap lehet, hogy elmegyek hozzá.

Becsukom a laptopomat. A férjemtől semmi hír. Ma égve hagyom a villanyt. Elalszom. Talán negyed órája bóbiskolhatok, amikor megint kicsapódik a szemem. Érzem a csuklyás jelenlétét, de ég a villany.

Nem kapok levegőt. Minden izmom bénult. Csak gondolkodni tudok.

„Te nem vagy itt! Nem vagy ebben a világban!”− szuggerálom hirtelen.

„Nem vagy itt, nem vagy itt!” A gondolataim százszor is elmondják, és érzem, hogy vége.

Az ablakhoz megyek a nagyváros zaja már nem zavar, a fények belopakodnak a szobám sarkaiba.

Kinyitom a laptopomat és megírom a srácnak a címemet és azt, hogy holnap várom.

A férjem reggel 9-kor telefonál, hogy jól van, és még egy napot maradnia kell üzleti ügyben.

Lelkiismeretfurdalásom van. Mekkora cemende vagyok! Beengedjem ezt a fiút? Még nem mondom le. Az éjszakától való félelem és az a tény, hogy több üzenetet nem kapok a drágámtól, én pedig nem érem el, felülmúlja a lelkiismeretemet.

Megérkezik ez az idegen. Magas, jóképű és jó humorú. Nem érzem magamat a közelében zavarban.

Egész este beszélgetünk az álomparalízises élményeinkről és borozgatunk. A férjemről semmi hír.

Megkérem, hogy maradjon itt.

– Nem gondolod – mondja, − hogy engedned kellene ezeknek a lényeknek? Persze beszélhetünk itt reggelig az álmodáskor keletkező elektromos hullámokról, amik stabilizálják a tudósok szerint az idegsejtek napközben képződött egyedi receptorait és a REM szakasz beköszöntéséről, de szerintem itt egész másról van szó.

– Mire gondolsz – kérdezem és már, már a vállára hajtanám a fejemet, annyira szükségem lenne egy kis érintésre. De nem teszem, még nem.

– Szerintem hagynod kellene! Engedned, hogy  az entitás elmondja, amit akar. Vagy elvigyen oda, ahova menned kellene. A túlvilágra. Hogy tisztán láss.

– A túlvilágra! Na, ne. Szóval azt mondod, haljak meg?

– Nem, nem azt mondom. Itt vagyok. Visszahozlak. Fogom a kezedet. Át kellene menned!

– Nem is ismerlek. Miért bízzak benned. Beengedtelek a lakásunkba, lehet, hogy reggelre véres tócsában fogok itt feküdni. Már abban az emberben sem bízom, akit úgy gondoltam, hogy ismerek.

– Ismersz. Különben nem lennék itt. Én is ismerlek. Nem tudok többet mondani erről. Nem foglak bántani, és ezt te is tudod. Különben nem nyitottad volna ki az ajtót. Át kellene menned! Hagyd, hogy megtörténjen!

Rettegek. Napok óta mikor nem? 

– Jó – egyezzek bele. −  Csak segíts! Úgy érzem nekem már mindegy.

– Minden érzést, amit eddig éreztél és szörnyű volt, most is érezni fogsz. Fogom majd a kezedet. Ez lesz a kapocs a mi dimenzióinkhoz, a mi valóságunkhoz. Nem kapsz levegőt, félni fogsz, zuhanni és a lény egyre közelebb kerül hozzád. Aztán hirtelen súlytalan leszel. Süllyedni fogsz és eljutsz oda, ahova menned kell.

– Honnan tudod ezeket? – nézek rá kérdőn.

– Én már jártam odaát − feleli. − Nincsen több kérdésem, az sem biztos, hogy ez mai éjszaka megtörténik.

Lefekszünk egymás mellé. Megfogja a kezemet. Sötét van. Az utcai lámpák is sejtik, hogy ma tartalékon kell égni?

Már majdnem elalszom, amikor kipattan a szemem. Látom őt. Engemet néz és mosolyog. Fogja a kezemet. 

Aztán elkezdődik. Szorít a mellkasom, látom a kucsmást. Minden izmom megmerevedik. Nem tudok pislogni, nem tudok kiáltani. Hagyom, hogy elborítson az érzés. Már nem küzdök ellene, súlytalan vagyok. Lebegek. Mintha nem is a testemben lennék. Aztán hirtelen látom őt felülről. Fogja a kezemet. Már nem érzem a szorítást. Mintha egy üres test feküdne mellette. Pedig itt vagyok.

Hirtelen süllyedek és óriási épületben, hosszú teremben találom magamat. Sosem láttam ehhez foghatót. A terem olyan magas, hogy nem látom a tetejét. Ez egy végtelen folyosó. Rengeteg ajtó van itt. Minden ajtó egyforma. Legalább 500 méter magasak. Megbabonázva állok előttük. Díszes vágással faragott valamennyi, a minta félkörívben hajlik el. A telelapokat domború faragással díszítették, finom marásokkal. A szélükön, a félkörívek fölött hullámok vonulnak végig. Középen karcfaragással szőlőfürt, búzakalász, gyümölcsök, madarak díszelegnek. Az alján titkos, számomra ismeretlen, vésett jelekkel. Csodálatos. Nem látok kilincset, zárat, csak furcsa aranyozott foglalatokat az ajtók alján. Ezek érintik a barnás, szürkés kővel lerakott padlózatot. Elindulok. Most nem félek. A látvány magával ragad. Amikor elhagyom az első ajtót, az nagy lendülettel kinyílik az alsó aranyozott pántoknál és nagy durranással elfekszik a folyosó kövén befelé dőlve. Mintha egy óriási csapóajtó lenne. Minden ajtó kinyílik, ahogyan elhagyom őket. Nem tudom, mi van belül? Milyenek a termek, csak ez a furcsa lecsapódás rémíszt meg. És ahogyan a folyosó közepére érek. Valami fekete szerzet elindul felém. Négy lába van, amik nagyon hosszúak, a mászása mégis lomha, és lassú. A fülei előre állók. A lény vékony. Látom az izmait, ahogyan megerőlteti a mászástól. A fogai kiállnak és tudom, hogy engemet akar. Futni kezdek. Látom a folyosó végét. Az ajtók csapódnak lefelé. Attól rettegek, hogy más lények is előkerülnek, de nem. És a lomha csúfság nem adja fel, közelít és közelít. Már csak két méter van egy hófehér ajtóig a folyosó végén. Nem nézek semerre sem. Hallom az óriási ajtók csapódást, érzem a gnómot magam mögött, és futok, ahogyan az erőm engedi. Felszabom az ajtót és kiugrom a küszöbre. A gnóm, akkor ér oda. Hogyan a csudába csinálta? 

Kinyitom a szememet. Ő fekszik mellettem. Mosolyog. Az arcom csupa víz, még mindig kapkodom a levegőt a futástól és a félelemtől. De eszembe jut. A fehér ajtó! Egy kéz is volt ott. Igen, amit hirtelen elkaptam. Az rántott ki.

Ránézek.

– Te tudtad hova megyek?

Bólogat.

−Te is jártál már ott?

Bólogat.

– Akkor most hogyan tovább? – mormogom. Átölelem és elalszom.

Reggel nincsen sehol. Mindenki eltűnik mellőlem? Talán igaz sem volt, gondolom.

Az ajtók. Ki kell nyitnom az ajtókat, hogy megláthassam, mi van ott belül. Azt, ami tönkreteszi az életemet. Így fogok tenni.

A férjem későn ér, fáradtnak mondja magát, ám az arca kisimult. Elmegy zuhanyozni. Nem viszi magával a telefonját.

Sosem használtam BlackBerryt. Nem tudom, hogyan kell kezelni. Megérintem a csupa fekete kijelzőt és kinyílik a levelezése. A szemem tágra nyílik és remegni kezdek. Olvasom a szerelmes üzeneteket. Olvasom őket és úrrá lesz rajtam valami szörnyű hidegség a remegés, mintha halott lennék.

Hallom, ahogy nyílik a fürdő ajtaja. Egyetlen mozdulatra marad időm. Annyit írok a nőnek a férjem telefonjáról, hogy RIBANC!

Kilép az ajtón, elsápad.

Üvölt velem és számon kér, hogy hogyan is merészeltem belenézni a telefonjába. Tényleg pofátlan dolog volt elismerem. Hiszen neki lehetnek titkai, nekem nem! Egy ajtó azonban kinyílt. És nyitom a következőt. A bejárati ajtót. Nem magyarázkodik, nem kér bocsánatot. Felcsapott fejjel elmegy. Minden szívfájdalom nélkül.

Összekuporodok az ágyamon és sírni kezdek. A félelem, hogy most mi lesz velem, akkora görccsé lesz a gyomromban, hogy mindjárt hányni fogok. Már rohanok is.

Jövök-megyek. Nem találom a helyemet. Próbálom hívni a férjemet, kikapcsolta a készülékét.

Felmegyek a netre. Keresem a fiút. Nem találom. Semmi nyoma nincsen a létezésének, a levelezésünknek. A szőnyegre fekszem, mint egy sündisznó. A fáradtság legyőz. És akkor megint ott van ez a dermedt érzés. Már nem érdekel. Hagyom, hadd vigyen el innen messze. Zuhanok, zuhanok, zuhanok. Már nincsenek ajtók, nincsen szörny sem. Színes, fényes kavalkádban keringek. Halk zenét hallok. Egyszer csak ott van ő. Átölel. Mintha szárnyai lennének. Nem mond semmit, csak ringat csendesen. 

A szőnyegen ébredek, fázom. Rám tör a valóság. Egyedül vagyok. Kezdek összerogyni belül megint. 

Ahogy magamhoz térek, észreveszem a tollpihét a kezem mellett. Erős leszek! Bizonygatom önmagamnak, és bár a bizonytalanság remeg legbelül, már tudom, hogy nem vagyok egyedül. Sosem voltam!

Reactions

Megjegyzés küldése

0 Megjegyzések