Tisztelt írók és költők. Nektek is lehetőségetek van arra, hogy portálunkon megjelenjetek a menüben található Tartalom beküldése linkre kattintva.

Hidasi-Nagy Mária: Fel/támadás


Csengettek. Fülsüketítő berregés hallatszott, majd a folyosót hangos lárma töltötte be. Kiáltások és harsány nevetés tódult ki a termekből és végighullámzott az iskolán. Péntek volt, és utolsó óra. Keila egykedvűen álldogált az iskolaudvaron. Magas, korához képest vézna és lapos lány volt. Csontos vállán táska lógott, sovány karjait maga előtt keresztbefonta, várt valakit. Sápadt arcából fekete füstös szemek villantak elő és csüggedten meredtek előre. Táskája rezegni kezdett, aztán egy éles hang követte. Mint egy üldözött, akit most értek tetten, pánikszerűen kapkodta a levegőt. 

– Megint egy, ma a harmadik – zihálta magában. Kelletlenül húzta elő a készüléket, és a neonkék kijelzőre bámult. Arca a pirosra festő haragtól úgy égett, mintha lángok mardosták volna. Szemei végigfutottak az üzeneten: „Aggódom érted. Szeretném, ha hazajönnél.”

 – Haza – ismételte gépiesen, és próbált szabadulni a torkát szorító gombóctól, de a feltörő könnyeitől fuldokolni kezdett. Tehetetlen kétségbeesést érzett. Homályos szemmel felnézett, és egy magas alakot látott. Nilan volt az. Láthatóan mély döbbenet ült a fiú arcára.

– Mi történt? – ölelte át a lány törékeny vállát.

Keila a fejét rázta és hátat fordított.

– Semmi. Ma nem jó, majd holnap – fakadt ki belőle, és néma zokogásba fulladt. Könnycseppek gurultak végig keskeny arcán, átbuktak ajkain, majd állán keresztül a földre hulltak. Hirtelen megdermedt. Valami megrázó felismerés futott át az agyán. Kereste a szót… És az izgatottság kusza érzésével a testében megtalálta.

 – NEM. Nem megyek haza – suttogta Keila maga elé tompán. Megtörölte nedves arcát, és imbolyogva visszafordult.

– Jól van – mondta Nilan. – De minden rendben? – Komoly arccal nézett rá, és Keila egy pillanatra megérezte rajta az elhatalmasodó rémületet. Beleborzongott a májusi melegben.

Aztán elindultak a partra. Az autó kerekei csikorogva pördültek ki, égtek a gumik és bőgött a motor. A hirtelen padlógáztól a járgány megrázkódott, kényszeredetten szökkent előre. Odabent döngtek a hangfalak. A kormány mögött Nilan ült, mellette Chris, mögöttük Keila és Amy vihogott. Délután négy órára járt. Chris, aki már egy teljes órája totál be volt állva, vonyított, mint egy hiéna, olyan borzalmas hangon, melyet azt hinné az ember, csak pokolbeli fajzatok adhatnak ki.

Óriási fékezés után befordultak, és a döngölt kavicsos úton döcögtek tovább még egy jó darabig. A kocsi engedelmesen gurult lefelé a lejtőn. A kavicsos partszakasz üresen nyújtózott végig előttük. Bágyadt napfény csillant meg a korallkék vízen és a fenyőfák levelein. Mindent tűlevél borított és a fák gyökerei szinte kimásztak a földből, keresztül-kasul összefonódva pihentek egymáson.

A lejtő alján megálltak. Nilan átnyúlt Chris orra előtt, és kivett valamit a kesztyűtartóból. Kiszálltak a kocsiból, és hátrasétáltak, hogy felnyissák a csomagtartót.

– BULI! – ordította Chris torkaszakadtából, és kezével a pezsgősüvegek után kapott. Megrázta az egyiket, mire az üveg belseje vadul pezsegni kezdett, a lökhárítóhoz csapódott, kimerülten nyögött egyet, és sugárban robbant szét. Ösztönösen hátraugrottak. A habzó lé a szomjas homokba szívódott. Alkoholos gőz csapott fel.

– Jézusom, Chris! – sikított Amy. – Annyira idió… – de a végét elharapta, nem akart a civakodással mindent elrontani. – Ez most nem rólad szól, hanem róla! – figyelmeztette, és Keilára mutatott.

Sokáig ünnepeltek. Keila későn ért haza. A bejárati ajtó előtt a kulcsai után kutatott, kezébe akadt mobilja. Mély megvetéssel pillantott rá, hét nem fogadott hívást és két üzenetet jelzett. Meg sem nézte, tudta, kitől. Végre megvolt a kulcs, belépett a házba. A nappaliból kiáradó fénytől nehéz félhomály derengett az előszobában.

– Keila, te vagy? – kérdezte izgatottan egy női hang a nappali irányából. – Nagyon aggódtam. Hol voltál?

Keila elindult felé, de félúton megállt, és sarkon fordult.

– Most ne, Anya! – válaszolta halkan, és nesztelenül felosont a lépcsőn egyenesen a szobájába. Sietett, nehogy felébredjen az apja, ha egyáltalán itthon van, és nem megint a Black Hound Bárban issza magát félholtra, hogy utána emiatt vezekelhessen.  Alig várta, hogy magára csukja az ajtót. Levetette nedves ruháit, csak a Nilantől kapott nyakláncot hagyta magán, hálóingbe bújt, és fáradtan zuhant az ágyba. Az íróasztalon álló monitorra bámult, melyen át éles fehér fény vakította az imént még sötéthez szokott pupilláit. Egy szép, fiatalos női arc jelent meg.

– Tudom, hol voltál és kikkel! – sivította a monitoron át.

Keila a párnába fúrta az arcát, kezeit elutasítóan a fülére tapasztotta.

– Nem akarom hallani! Nem tarthatsz örökké itthon! Élni szeretnék…

– Fiúzni, bulizni és hemperegni a parton – hangzott ridegen az anyai szájból. –. És a családod? Vártalak. De neked fontosabb az a fiú!

– Te kémkedsz utánam? – Keila felült, és érezte, ahogy a tehetetlen méreg eluralkodik rajta, és nem bírja tovább magában tartani. – Te nem vagy az anyám! – kiabálta. – Ő meghalt. Öt éve. Fent van a Felhőben. Lehet, hogy az emlékeit letöltötted, de soha nem lesznek a tieid odaát a metaverzumban, mert te csak egy… – de nem volt ideje befejezni, a szobára sötétség borult, és eltűnt az arc. Keila kimerülten zuhant vissza a párnájára.

Az ébredés csendjét a mobil halk pittyegése törte meg. Újabb üzenet. A lány bizonytalanul a készülék után nyúlt. Félt, de megkönnyebbülten látta, Nilantől jött. Félhangosan olvasta: „Szia Keila! A tegnapi nap után nem számítottam ilyen üzenetre. Szeretnék veled beszélni, de nem tudlak felhívni. Nem értem, miért írtad, hogy vége. Kérlek, hívj fel! Nilan"

Mint egy rossz álom. Keringőbe kezdett a szoba és vele együtt Keila feje is, azt hitte, elájul. Egy furcsa gondolat libbent át az agyán, és tébolyult dühvel robbant ki a szobából.

– Anya! Anya! – ismételte, hangja reszketett. – Írtál Nilannek? – lefelé vágtatott, mint egy vadászkopó, amelyik biztos vérszagot fogott, egyenesen a nappaliba. – Hol vagy? Tudom, hogy hallasz. Te voltál? – ordította bele a falon függő, sötét monitorba. – Önző vagy és gonosz! Soha nem leszel olyan, mint az anyám! Ő kedves volt… és szeretett. – folytatta, és a hangja egyszerre nyugodttá vált. – De most VÉGE! – suttogta, és nem e világi fény villant meg szemében. A géphez ugrott, elfordította a kulcsot, és egy gyors mozdulattal felrántotta a fedelet. Alatta egy piros gomb rejtőzött, teljes erővel lenyomta. Egy automatahang hangos számolásba kezdett.

– Három, kettő…

– NEEE! – üvöltött a nő, mint egy csapdába esett vadállat. Két kezével görcsösen a monitorba kapaszkodott, és kétségbeesetten próbált átmászni rajta.

– …egy, zéró. A törlés aktiválva.

A kijelzőn gyors egymásutánban adatok cikáztak végig, aztán elsötétedett. Keila kifelé bámult. A nappali ajtajában apja roskadt a földre.

– Meghalt anya – fordult oda Keila. – Nem támasztjuk föl többé. Elengedjük. JÓ?

Az apja eltorzult, őrült tekintettel meredt rá, aztán a szobára. Rémülten rázta a fejét, szája habzott: – NEM! – bömbölte eszét vesztetten. – Feltámadt. Hát nem látod? Már mindenhol ott van…

Reactions

Megjegyzés küldése

0 Megjegyzések