Tisztelt írók és költők. Nektek is lehetőségetek van arra, hogy portálunkon megjelenjetek a menüben található Tartalom beküldése linkre kattintva.

Könczöl Mária: A baleset


Akkor már jó ideje beszéltek róla ezt-azt a faluban. Biztos volt abban, hogy van alapja, ha már az ő fülébe is eljutott, meg ennyire már csak ismerte a saját férjét. Eleinte  megpróbált nem foglalkozni vele, de amikor már a boltban is szembesült azzal, hogy ilyen  nyíltan közszájon forog, az szíven ütötte alaposan. 

Mindennap lejárt a kisboltba - bár a heti nagyvásárlásokat Mihállyal hétvégenként elrendezték - friss tej, kenyér, egyéb apróságok mindig kellettek otthonra. Meg az is, hogy kimozduljon, emberekkel találkozzon. A balesete után nem nagyon járt  sehová, munkabírása a leszázalékolása után csak az otthoni feladatokra volt elég; a mosás, főzés, takarítás is megterhelő volt számára, de azokkal még valahogy megbirkózott a hétköznapokban. A bolti bevásárláshoz azonban minden fáradtsága ellenére ragaszkodott, mert szinte agyonnyomta az otthoni magány, hisz a férje csak esténként, s jó ideje sokszor éjszakánként ért csak haza a sok munkára hivatkozva. Olyankor sem sokat beszélgettek már; ha kérdezte is Mihályt vacsora közben, rövid, morgó válaszokat kapott csak, mielőtt  fáradtan  bedőlt az ágyba.  Lassan hozzászokott ehhez a reménytelen semmihez, szinte belenyugodva, hogy ez már csak így alakult, s ki tudja, talán már így is marad idők végezetéig. Ilyenkor a férje szuszogását hallgatva a távirányító után nyúlt, s bár szinte el sem jutott a tudatáig, hogy mit lát, fél éjszakákat ült a képernyő előtt.

A balesete után romlott el ennyire kettőjük között. Pedig híres szerelem volt a faluban az övéké, a  lagzijukra szinte mindenki kíváncsi volt. Nagy reményekkel indult az életük, s bár a házasságkötésük után csak albérletre tellett, nem aggódtak a jövőn. Ő adminisztrátorként, a férje a szerelőműhely vezetőjeként dolgozott a Gépállomáson; szépen kerestek, tervezni is tudtak. Szerették egymást, s ennél többet abban az időben nem is kívánhattak volna. Mikor az apósa is elment az anyós két évvel azelőtti halála után, beköltöztek a szülői házba. Mire rendbehozták, a várt örömhír is megjött. Már ötödik éve próbálkoztak a babával, de csak nem akart összejönni. Talán a körülmények alakulása kellett ahhoz, hogy teste, lelke megnyugodjon; rögtön teherbe esett. Akkor történt a balesete. Biciklivel járt be az irodába, az öt hónapos várandóság nem akadályozta ebben, szinte jól is esett neki ennyi mozgás. Azon az októberi délutánon már sötétedett , amikor haza indult. Az autó váratlanul kanyarodott elé a kis utcából, s ő az éles fájdalom utáni sötétségből már csak a kórházban tért magához.  Először nem is értette, mi történt vele, szinte kiesett minden emléke; az is, hogy balesete volt, meg az azt megelőző pár óra is. Mihály aggódó arcán megkönnyebbülés futott át, amikor fölé hajolt. Tőle tudta meg, hogy már egy hete kórházban van, szilánkosra tört bal kezét és lábát azóta már többször műtötték. És elveszítette a babát.  Azt már az orvos közölte vele, hogy a babával együtt a remény is odalett; nem lehet többé gyereke. Hónapokig feküdt a kórházban. A műtétek utánni rehabilitációnál - hogy újra fogni, járni tudjon, még ha sántítva is -, a  depressziója volt a fájdalmasabb. Nem akart élni. Hiába járt be hozzá naponta a férje, nem tudott kikecmeregni abból a mély gödörből, amibe a balesete miatt került.  Az csak rontott a helyzeten, hogy Mihály napi látogatásai - a munkára való hivatkozással - egyre ritkultak, már csak hetente egyszer, ha bejött hozzá. Nem is bánta. Nem tudtak nagyon miről beszélni; a babával történteket, meg az azzal kapcsolatos kilátástalanságot kínosan kerülték, a javulás kis mozzanatait meg tíz perc alatt el tudta sorolni.

Fél év után került haza. Úgy gondolta először, hogy jobb lesz; talán valamelyest visszarázódnak a balesete előtti mindennapokba. Nem lett jobb. Tanulta az otthoni életét; hogyan tudja ellátni magát és a háztartást az alig használható bal kezével, az állandó fájdalommal kísért bicegő járásával. Mihállyal sem találtak vissza a régi megszokott életükbe. Ritkán beszélgettek - az is  lassan csak a napi feladatok szintjére korlátozódott -, ölelkezni, nevetni meg végképp elfelejtettek már. El szinte nem is jártak együtt sehová - esetleg a nagyobb bevásárlásokkor -, hozzájuk is ritkán jöttek. Az a pár rokon meg, akik néha napközben rányitották az ajtót, nem szolgáltak jó hírekkel. Óvatos célozgatásaik, hogy Mihályt itt-ott látták ezzel-azzal, még mélyebbre lökték a gödörbe. Kétségbeesése olyankor napokig elnémította. Az, hogy nem is tudott ezekről a férjével beszélni, még feszültebbé tették az egyre kevesebbszer együtt töltött idejüket.

Ezért hát - bár nem érte váratlanul -, de mégis szíven ütötték a boltban hallottak. Két ismerőse beszélgetett a szomszéd gondoláknál, nem tudva, hogy ő a túloldalon áll. Mihályt és a patikusnőt említették, meg a viszonyt, ami elég régóta köztudott a faluban. Nem akarta hallani, s ahogy átkerült az ő sorukba, azok meglátva őt, azonnal el is hallgattak, majd hirtelen elkezdtek másról beszélni. Nem nézett félre, állta a tekintetüket amíg el nem fordultak. Nem akarta mutatni, hogy mennyire megrázták a hallottak. Persze, hogy tisztában volt bizonyos dolgokkal; az elmúlt évek már kínlódás volt Mihállyal. Csak a megszokott napi rutin, intimitás meg már egyáltalán nem. Mindketten szenvedtek - ki ezért, ki azért -, igazi szenvedés volt mindkettőjüknek. De most érezte a zsigereiben, hogy ez a hír az előzőleg hallottaktól különbözik. Látta már a patikusnőt - akkor kerülhetett ide, míg ő a kórházban lábadozott - egyszer-kétszer találkoztak is az utcán. Tudott róla, tudta, hogy ki ő, már akkor feltűnk szépsége. Nem volt dolga, hát nem is törődött vele eddig,  de most valahogy hitelt adott a pletykának.

A bolti incidens utáni harmadik napon akadt össze vele. A nő nyilván nem tudta, hogy ő kicsoda, nem is nagyon törődött vele a faluban megszokott köszönésen kívül;  egy két- három éves kisfiúval ment az utcán. Ahogy elhaladtak egymás mellett, a gyerek ránevetett. Földbe gyökerezett a lába. Mihály okos szemei néztek vissza rá a sapka alól. Alig tudott hazatámolyogni. Előtörtek belőle az évekig mélyre nyomott érzések, a felfoghatatlan, betölthetetlen hiány, amire sosem lesz enyhülés, míg csak lélegzik. Nem tudta, hogy élte túl azt a napot.

Mihály aznap este  megint később érkezett haza. Sok a munka, mondta. Míg az asszony  kitálalta neki  a vacsorát, nem szólt semmit, aztán leült vele szemben az asztalhoz.

- Ma láttam a patikusnőt.

Mihály kanala egy pillanatra megállt, de aztán nyugodtan ette tovább a levesét, fejét nem emelte fel a tányérjából.

- Meg a gyerekét is.

A férfi most már letette a kanalat, de még mindig nem nézett fel.

- A tiéd?

Mihály lassan ránézett az asszonyra, állta a tekintetét, de nem mondott semmit.

- A tiéd?

- Férje van.

- A tiéd?

A férfi kezébe vette a kanalát és lassan el kezdett megint enni. A szemét már nem emelte fel a tányérról, úgy mondta:

- A férjétől nem lehetett.

Az asszony nézte egy darabig, aztán csendesen megszólalt:

- Elvállok.

Mihály eltolta maga elől az ételt, hangja csattan

- Hova mennél? Mit csinálnál? Ki gondoskodna rólad?

- Elvállok.

- Mit csinálnál egyedül - hangja lecsendesült, ahogy állta a felesége tetekintetét. - Jó ez így. Én gondoskodni fogok rólad ezután is... Jó ez így. 

- Hát persze... jó ez így...

Ahogy lassan felállt és lábát húzva a hálószoba felé tartott,  hallotta, ahogy Mihály még csendesen utána szól:

- Én gondoskodom rólad ezután is.

Az asszony fáradtan öltözött át és húzta magára a takarót. Azt még hallotta, hogy a férje elment, s csak jóval éjfél után  jött vissza. Mihály már békésen szuszogott mellette, de ő még mindig nyitott szemmel bámult a semmibe. Egész éjjel nem aludt. Azt is  hallotta, ahogy a férje a megszokott időben felkel, kávét főz a konyhában, aztán indul a munkába. 

Ahogy a férfi betette maga után a kaput, ő is szedelőzködni kezdett. Szíve már régóta nem volt ilyen könnyű, mint ahogy most érezte. Talán csak a házasságuk első pár évében. Vagy mikor a babáját várta. Akkor érezte magában ezt a jóleső csendet, nyugalmat. Nem gondolta az elmúlt években, hogy még egyszer ilyennek... milyennek is?.. .szabadnak  érzi magát.

Lassan elmosolyodott. Tetszett neki a szó, az érzés. Ízlelgette magában, ahogy felhordott mindent a padlásra. Nem mentek könnyen a dolgok - leizzadt, mire többször fordult -, de most nem érezte tehernek a kacska kezét és a lábát. Erőt adott neki ez a szinte már mámoros érzés: szabadság.

Ez járt a fejében akkor is, amikor ép jobb lábával félrebillentette maga alatt a hokedlit.

Reactions

Megjegyzés küldése

0 Megjegyzések