Tisztelt írók és költők. Nektek is lehetőségetek van arra, hogy portálunkon megjelenjetek a menüben található Tartalom beküldése linkre kattintva.

Ma 50 éves Sopotnik Zoltán a József Attila-díjas író, költő


A József Attila-díjas író, költő ma negyed-százada látta meg a napvilágot Salgótarjánban. 

1998-tól publikálja alkotásait, többek között a Holmi, az Alföld, a Népszabadság, a Magyar Hírlap, a Magyar Narancs, a Magyar Napló, a Hitel, a Symposion, az Új Forrás, a Bárka, a BárkaOnline, a Palócföld, a Műút, a Prae, a Prae.hu, a Litera, a Déli Felhő, a Kalligram, a Jelenkor, a Kulter, a Mandiner és a Tiszatáj folyóiratokban. 

Tagja a Magyar Írószövetségnek, a Szépírók Társaságának, a Fiatal Írók Szövetségének, és a József Attila Körnek is.

Irodalmi munkásságát tekintve 2009-től 2015-ig a Prae folyóirat prózarovatának szerkesztője, miközben 2012 és 2013 között Orcsik Rolanddal karöltve a JAK-füzetek szerkesztését is elvállalja.

2010 óta kreatív írást tanít, vers- és prózaszemináriumok vezetője: többek között a JAK, a FISZ, a Műút Szöveggyár és a Hajdúböszörményi Írótábor keretében.  

Peer Krisztián, költő a következőképpen jellemezte költészetét:

Sopotnik Zoltán (alanyi) költészete a megfigyelő és a megfigyelt viszonyát problematizálja: hogyan láthatja kívülről magát az, aki befelé figyel? Milyen élményanyagtól fosztja meg magát, aki szakmája szerint dokumentál, hogyan változtatja meg a megfigyelés tárgyát a megfigyelés ténye? Ám nála ezek a kérdések elsősorban nem ismeretelméleti, hanem etikai (és persze esztétikai) jelentőséggel bírnak. A költészet Sopotniknál az őszinte beszéd terepe, már amennyiben lehetséges ilyen. Az őszinteség ebben az értelmezésben kompromisszummentes, provokatív, kőkemény és lényegre törő. (Az gyógyít, ami fáj. — És ami fáj, arról legalább tudjuk, hogy megvan.) Kerüli a jólformáltságot, mert az ellentmond valóságtapasztalatának, és nincs benne jól nevelt, eminens igyekezet, hogy ezt a tapasztalatot művészetté formálja (hazudja). („Nincs bennem semmi vonzalom a tökéletes iránt.”) Ha almára fáj a foga, nem írja a rímkényszer kedvéért azt, hogy: kedvenc növényem a retek, amit nagyon szeretek. Majd’ minden verse lázadás a közkeletű költészet-definíciókkal szemben. Alaptónusa a fájdalmas, sértődött gúny, amivel nem csak az (irodalmi) világ (valósnak vélt) visszásságait, de saját élethelyzetét, szerepét is kommentálja: „Most melyik legyek: ember vagy költő?” — teszi fel a költői(?) kérdést a kötet záróversében.


Sopotnik Zoltán - A reményhez: Vérmegye

Kiment a vér Nógrád megyéből, mondja az Első, ahogy nézi az
elhagyott házakat, üres disznóólakat, a sóhajtozó csirkeudvart,
ebből a faluból bizony kiköltöztek, a templom tetejéről leverték a réz-
keresztet, feldarabolták a büszke padokat, a falakról egyben szedték le
a freskót és vitték magukkal, a kocsmában pohár- és korsócserepeken
áll a plébános, vérzik a lába, vérben áll, akár egy szent, a távolban a
szomorú rádió hiába hívja a gyülekezetet, Belső Trianon, üvölti,
a szomszéd faluban akkor szedik le a kastély bronz kapuját,
a helyi költő szobrát egy terepjáró után kötik, a Kivonulás egyre kövérebb lesz,
mondja a Hátrahagyott, és lefújja a vért a plébános lábáról, elfújja
az üvegcserepeket, a tömeg kiengedi a cigányokat a ketrecekből a mezőn,
a vajda sír, később a rokkantak ketreceihez érnek, pukkannak a zárak,
akárha pezsgősdugók, a tolókocsijukat már rég elvette a Hatóság, a cigányok
nekiállnának vesszőből fonni nekik, ha lenne
idő, de az pont nincsen, nincsen, nincsen, mennek
a legközelebbi város felé, talán Pásztó, talán Szécsény, már minden
összemosódik, mióta le akarták választani az országról a megyét,
az Első jól tudja ezt, a Hátrahagyott nemkülönben, az itteniek
várták őket, a cigányok ketreceit már előre kinyitották, a rokkantakét is,
Belső Trianon, kiáltja a püspök, és a buzik ketreceit már ő nyitja ki, a közmunkások
népe, akár egy elszabadult installáció, tisztítja a környék
lelkét, az összes zugot, ahová eddig nem értek el, a csúnya szavakat,
amelyek az itt élőkre ragadtak, és a hegyek szellemeinek mutatnak be
áldozatot, a mérges fákért és a szúrós bokrokért mormolnak imát, bár esély
sem lehet az igazi megmenekülésre, itt maradni sötét árok, itt maradni dögkút,
a visszaszívott megye pedig nem válogat,
vagyis akik vákuumidőbe rakták, akik a ketreceket hozták
ide, a ketrecekből a Hátrahagyott rak tüzeket a vonuló nép után, a hamut
magába szívja, nehogy a Föld nyelje el, akik mégis itt maradnak, soha
nem felejtik és soha nem merik megérteni, nem, nem, nem,
hogy áttolták volna Szlovákiába őket, ha kellettek volna (bárkinek is), de ez
a környék a Pokolban se maradna meg, most
elindultak új hazát keresni, a hegyek fájnak, a völgyek fájnak, a mezők
fájnak, az Első látja a fáradt szemekben, a határozott, de ványadt
mozdulatokban, az ócska autók, terepjárók szélvédőin, érzi a Vonulás
szagában, ahogy haladnak a megyeszékhely felé,
feltűnnek az első helikopterek, a Kísérők, akik lecsapnak majd,
ha parancs jön, addig csak a Ha árnyékai és a bányák fájnak, az üveggyártó
kemencék fájnak, a Nagy Hagyomány oda, a fákon kerregő madarak, mintha másik
életből szólnának, Salgótarján ikertornya a Garzon, mintha megjelenne a
távolban, pedig reálisan még nem szabadna látniuk, reálisan nekik nem
sok mindent szabad, de csak vonulnak, és ürülnek ki a házak, egyre több a
templomdísz, a fontos freskó, a Fényes Átlag ragaszkodik, a Fényes Átlag
kapaszkodik és újraalkotja magát és vonul, ahogy előtte senki sem.

(Megjelent az Alföld 2018. októberi számában.)

Reactions

Megjegyzés küldése

0 Megjegyzések