Tisztelt írók és költők. Nektek is lehetőségetek van arra, hogy portálunkon megjelenjetek a menüben található Tartalom beküldése linkre kattintva.

Székely Lilla: Létra az égbe


A felkelő májusi nap rózsaszínűre festette a Felhőt. Békésen nézte az ébredező várost és hallgatta, mit gondolnak azok, akik az égre néznek. Szerette ezzel tölteni az idejét.

A legtöbben csupán azért nézték a hajnali felhőfoszlányokon átragyogó napsugarat, hogy tudják milyen idő lesz aznap. Velük a Felhő mit sem törődött.

Néhányan közülük azért egy szempillantásnyit elidőztek a látványon és nézték a természet mindennapi csodáját. Rajtuk a Felhő már el-el tűnődött. Szerette megismerni az emberi sorsokat. Szerette kitalálni, hogy ki hova tart aznap.

Egy idős bácsi nézett fel az égre. Már nem tudott olyan jól aludni, mint régen, ezért a hajnal mindig ébren találta. A felkelő nap első sugara megcsillant a végtelen búzatáblán, ami a tanyáját körülvette. Eszébe ötlött, amikor először látta a hajnalt aratáskor, még ereje teljében. Eszébe jutott az egész élete. És boldogan sóhajtott egyet, mert úgy érezte, hogy minden jól van úgy, ahogy van.

Egy középkorú férfi akkor szállt be az autójába, dolgozni indult, mint az év összes többi hétköznapján.

Megszokásból felnézett az égre, hogy lássa, hogy milyen idő lesz aznap. Utána máskor mindig elfordította a kulcsot és kigurult a garázsból. De aznap annyira megigézték a rózsaszínű bárányfelhők, hogy egy percre elnézte a látványt. Egy pillanatra átfutott rajta, hogy mi lett volna, ha nem hagyja abba a vízilabdázást. Talán most edző lehetne... Vett egy mély lélegzetet, elhessegette a gondolatot magától és kigurult a garázsból.

A gondolat azonban olyan mélyen befészkelte magát, hogy napközben még sokszor eszébe jutott… Mikor este álomra hajtotta a fejét, elhatározta, hogy annyi év kihagyás után lemegy újra az uszodába és úszik ismét pár hosszt...

Egy gyászoló fiatalasszonyt is ébren talált a hajnal. Borzas hajjal ült a köntösében és kávéját szürcsölte a teraszon. Nézte a felkelő napot és majd' megszakadt a szíve. Egy újabb nap. Nélküle. – gondolta. De ahogy nézte a felhőfoszlányokat, egy pillanatra olybá tűnt, hogy a férje nevének kezdőbetűjét látja kirajzolódni benne. A szívét egy pillanatra melegség járta át, hogy mégsincs teljesen egyedül. Hogy valahol messze Ő most is ott van. Vele van.

Egy fiatal srác az éjszakai mulatozásból tartott hazafelé. Kissé delíruimban volt még, ahogy az égre nézett. Meg is lepődött egy pillanatra, hogy már hasad a hajnal. Végig pörgette az éjszaka történéseit a fejében és eszébe jutott az a gyönyörű lány, akivel beszélgetett egy keveset este a sörözőben. Akkor nem volt elég bátor, hogy elkérje a számát vagy megkérdezze a teljes nevét, de valahogy a felhők, ahogy visszatükrözték a napsugarakat, erőt adtak neki. Eldöntötte, hogy meg fogja keresni. Bármi áron.

Egy kislány is a felhőket nézte. Aznap korábban ébredt, mint szokott és odaosont az ablakhoz. Megigézve bámulta az eget. A Felhő ismerte ezt a nézést. Ezt a vágyakozást. Látta már mikor tenger volt, látta, amikor harmatcsepp volt egy ősöreg fenyőfán az erdőben, látta, mikor hópehely volt az égigérő hegyeken, amin megcsillant a napfény. A kislány csak nézett felfelé hosszú perceken át…

És elhatározta, hogy épít egy létrát, hogy felmászhasson a felhőkre. A Felhő kissé meghökkent a gondolaton, hiszen ilyet még sosem hallott. A szél kezdett felerősödni és kezdte tovafújni őt a háztól, aminek az ablakánál a kislány még mindig kifelé nézett. Mivel a felhők élete mulandó (és valahol örök is azért), ritka az, hogy egy sorsot teljesen végig tudjanak követni. Viszont most olyannyira kíváncsivá tette a kislány, hogy úgy határozott, hogy bárhova is vigye a szél és az eső, a távolból mindig szemmel fogja tartani az ő sorsát.

A leány el is mesélte a tervét többeknek, de mindig csak megmosolyogták. Ő legbelül viszont érezte, hogy neki oda kell jutnia felhők közé. Gondolkodott, hogy hogyan is kezdjen bele a létraépítésbe, de a próbálkozásai sorra kudarcba fulladtak. Egy idő után maga is kezdte elhinni, hogy a küldetése lehetetlen, úgyhogy szép lassan megfeledkezett róla.

Az évek során a kislány felcseperedett és mint sokan mások, reggel felkelt és tette a dolgát addig, míg este nyugovóra nem tért. Kicsit néha talán bele is fásult a mindennapokba. Kicsit néha talán úgy érezte, hogy a nagybetűs „otthon" máshol van. Ilyenkor felnézett az égre és a szíve megtelt a gyermekkori vágyakozással.

Egyszer egy nehéz nap után ismét felnézett és eszébe jutott, hogy gyermekként létrát akart építeni. Egy pillanatra mosolyra húzódott a szája, hogy egykor úgy gondolta, hogy ez lehetséges. Ezzel a gúnyos mosollyal szinte egy időben azonban gondolatai mélyén megszületett egy új gondolat. Az, hogy „miért is ne". És ő gondolkodni kezdett ezen. Hogy végülis… Miért is ne?

Elindult hát az erdő felé. Csodák csodájára útközben talált egy üzletet, ahol fűrészt, kötelet és fejszét vett magának és ezekkel sétált tovább. Az erdőben a lenyugvó nap fénye rásütött a legmagasabb fára, mintha csak utat mutatna neki, hogy abból építse a létráját.

Mielőtt belekezdett a munkába, még egyszer felnézett az égre. A magasság egy pillanatra elbizonytalanította, de eszébe jutott, amit egyszer régen tanácsoltak neki: „ha teszünk valamit, mindig csak a következő lépésre figyeljünk, hiszen a cél felé vezető út különben túl hosszúnak tűnhet". Így is tett és egymás után elkezdte kivágni majd összerakni a fokokat. A létra már magasabb volt, mint az erdő teteje, magasabb, mint a szomszédos falu templomtornya. Ekkor azonban hirtelen szélvész kerekedett és felborított a félkész építményt, ami attól apró darabokra tört.

A kislány, aki már nem is volt kislány hosszú percekig, talán órákig zokogott az összetört halom felett. Még az is átfutott rajta, hogy hagyja a csudába az egészet. Azonban ismét eszébe jutott egy intelem:

„Sosem szabad dönteni, mikor szomorúak vagyunk". Ezértaztán inkább lekuporodott a puha mohára és hagyta, hogy elnyomja őt az álom.

Másnap, mikor felébredt már sokkal nyugodtabb volt. Tudta, hogy az első kudarc után nem szabad feladni, úgyhogy ismét elkezdte építeni a létrát. Építette és építette és építette, míg végre valóban elkészült. Nekitámasztotta egy közeli felhőnek, amit épp aranyra festett a lenyugvó nap fénye. – csodák csodájára, a Felhő éppen az volt, aki látta őt hosszú évekkel azelőtt, mikor először eszébe jutott a létraépítés -

A Nő, aki belül talán egy kicsit még mindig kislány volt elindult felfelé a létrán. Volt, hogy a magasságtól megszédült kissé, volt, hogy a szél elkezdte cibálni alatta az építményt, ezért lassan haladt. Közben néha meg-meg állt. De még a napnyugta előtt végül felért a felhő tetejére és leült.

Körbenézett és csodálta, ahogy elterül alatta a világ. A sárgálló napraforgó mezők, a zöldellő dombok és erdők. A színes falvak és városok.

Szívébe végtelen béke költözött. Otthon volt.
Reactions

Megjegyzés küldése

0 Megjegyzések