Tisztelt írók és költők. Nektek is lehetőségetek van arra, hogy portálunkon megjelenjetek a menüben található Tartalom beküldése linkre kattintva.

Krámosné L. Georgina: Barack otthonra lel


Egyszer régen, nagyon-nagyon régen, mikor a leghidegebb szél fújt egy fiatalember sétára indult. Hosszú-hosszú órákig rótta az utakat, hogy levezesse az aznapi feszültséget.

Miközben odakint járt-kelt a sötét éjszakában, ahol csak a csillagok ragyogtak, zizegést hallott. Hirtelen megállt és fülelni kezdett. A zaj mögüle jött.

- Miau. – hallatszódott a sűrű aljnövényzetből egy vékonyka, elhaló hang. Odapillantott, s mit sem törődve ment tovább.

Csak egy macska, gondolta magában, útját közben hazafelé vette. A zaj viszont nem szűnt meg ennyivel, egyre közelebb és közelebb ért hozzá. Egy kis hófehér, narancsfoltos cica bukkant fel mögötte, aki egyenesen felé vette az irányt. Újra nyávogott, hangja még halkabb volt, mint azelőtt, mint aki utolsó erejét használná fel. A fiatalember megállt és nézte a kis teremtményt: csapzott volt, esetlen és remegett. Alig lehetett pár hónapos, s szemmel láthatóan sérült volt. A kisfickó felbuzdulva, hogy az idegen megállt előtte, összeszedte minden bátorságát és megmaradt kis erejét, a lábába kapaszkodott, hogy felmászhasson hozzá.

- Menj innen – Hessentgette le magáról a kis állatot, aki a földre huppant, ő maga pedig folytatta az útját. Már nem volt messze, pár perc és hazaért volna.

A kismacska nem adta fel, újra talpra állt, és nekifutott megint. Talán most sikerül, hogy felkapaszkodjon rá és vele tarthasson, bárhol is legyen az – talán valami jó meleg helyre megy, ahol többé nem kell fáznia. Mancsait kinyújtva rugaszkodott el a földről és vetődött az idegen lábára, belekapaszkodott és nem engedte el.

Sikerült. A lábak már nem mozogtak, s egy hatalmas sóhajt hallott. Felnézett, s a fiatalember szemébe nézett, aki közben a zsebében kotorászott a telefonja után.

- Miau. – nyávogott még egyet, majd figyelmesen figyelte mi fog történni.

Tárcsázás hangja hallatszódott, majd hosszasan búgni kezdett a vonal.

- Szia – Szólt bele egy kellemes hang a telefonba. – Mondd csak.

- Szia, Hugi, figyelj csak. Nem kell nektek egy kiscica? – vágott bele egyből a közepébe, miközben figyelte a kis potyautasát, aki még mindig a lábába kapaszkodott.

- Egy kiscica? Hűha… - hallatszódott a túloldalról – De nem tarthatunk háziállatot, a tulaj nem engedi. Nem viszed inkább haza?

- Áh, nem vinném fel magamhoz, nálatok nem lehetne mégis megoldani? Kiscica, alig párhónapos, elég rossz bőrben van. – győzködte a húgát. Hirtelen csend lett a túloldalt, majd hangoskodás és duruzsolás hallatszódott.

- Egyszer a jó szívem visz a sírba… - sóhajtott fel a lány, majd csak annyit mondott – Mikor hozod?

- Pár perc és ott vagyok, még szerencse, hogy a szomszédba laktok. – Kinyomta a telefont, és lenyúlt a kisfickóért. Pihekönnyű volt, szinte alig volt rajta mit fogni, és olyan aprócska volt, hogy egy tenyerében is elfért.

- Miau! – kapálózni kezdett a kiscica, majd érezte a melegséget, ami az idegen kezéből sütött, és bevackolta magát hozzá.

- Na gyere kishaver, elviszlek egy helyre ahol nagyon fognak téged szeretni. – simogatta meg, majd útnak indultak.

Aligha tíz percet sétáltak, mikor megállt egy hatalmas, többlakásos épület előtt. A kaputelefonhoz lépett, majd felcsengetett. A kaputelefonban halk kattanás hallatszódott, majd hangos zúgás jelezte, hogy nyitva és fel tudnak menni. A lépcsőházban már sokkal melegebb volt, ám a kiscica nem igazán élvezte, hisz még csengett a füle a zúzóbúgó hangtól. Ahogy mentek felfelé, ajtónyitódást hallottak, majd megjelent egy magas, kicsit teltebb lány az ajtóban.

- Szia, Hugi! – köszönt oda, majd a kis potyautast beletette a felé nyújtott dobozba.

- Helló, gyere bentebb, bár nálunk még áll a bál, most van a gyereknek pancsiidő, de megvártunk, mert, hogy hozod ezt a kis csöppséget. – Mondta miközben elindult befelé a dobozzal a kezében.

- Anya! – Szaladt oda hozzá egy kis szőke szépség. – Ez a cica? Megnézhetem?

- Meg, lerakom ide, de nem nyúlunk hozzá. Tudod, neki még új a környezet, újak vagyunk mi is, és félni fog. Ne ijesszük meg, rendben?

- Rendben! – mondta a kicsi majd belekukucskált a letett dobozba. Hirtelen a kis jövevény kiugrott a dobozból és elindult előre, egyenesen be a szekrény alá.

- Gyere vissza – szomorodd el a kislány. – Nem is láttalak rendesen.

- Csenge, hagyd egy kicsit, had érkezzen meg rendesen. – válaszolta Anya, majd lekuporodott a földre és onnan nézte a kiscicát. Megpaskolta maga mellett a földet, jelezve a kicsinek, hogy onnan ő is tudja nézni őt.

A kis fehér-narancs cicus a szekrény alatt kuporgott és onnan figyelt. Próbálta megfejteni, hogy mennyi hangot hall, s mit lát. Új volt a hely, s sose látott emberek voltak körülötte. Fél is, s egyben boldog is volt, hisz érezhetően melegebb volt itt, mint máshol.

Négy szempár nézett rá a földről s 6 lábat látott még. Beszélgettek mindenféléről, néha-néha ő is szóba került, meg valami tulaj, hogy nem fog örülni neki, de aztán csak annyit mondtak, hogy sebaj, megoldjuk. Emlegettek még valami háziorvost is, vagy állatorvost talán, nem hallotta tisztán.

Hirtelen finom illat csapta meg az orrát, valami ínycsiklandozó. Egy hatalmas tálból jött, ami valahogy ott teremt előtte. Nagyokat szippantva a levegőbe, elindult felé. Belelesett a tálban, amiben fehér folyadék volt. Nem sok, talán csak annyi, hogy épp hogy elmúljon az éhsége.

- Mit adtál neki, tejet? – kérdezte valaki a sok közül, de nem nagyon figyelt oda, mert mohón elkezdte inni.

- Egy nagyon kicsit, hogy legyen ereje, nincs itthon semmink, amit tudna enni. – mondta Anya.

– De Apa, nézd már meg van-e ilyenkor kilenckor nyitva valami bolt, aztán hozz neki rendes hamit meg mondjuk almot.

- Rendben. – Válaszolta Apa, majd percek elteltével sikeresen felkiáltott, hogy talált, el kezdett öltözni és útnak indult.

A kicsi Csenge az asztal alá bújva figyelte, abban reménykedett, hogy így nem ijeszti meg a kiscicát.

- Ne aggódj, - mondta közben neki, miközben figyelte, ahogy eszik. – Anya, Apa és Én, Csenge, majd vigyázunk rád. Kapsz majd hamit és boldog leszel.

A kiscica felkapta a felét és ránézett. Picit oldalra döntötte a fejét, és úgy hallgatta a kislányt.

Szimpatikus volt neki nagyon, de lehet a kora miatt. Megnyalta a szája szélét majd nagyot ásított.

- Anya, Anya a cica álmos! – kiáltott fel a gyerek, majd odarohant az anyjához, aki közben a nappaliba költözött be a többiekkel és ott beszélgettek, majd rángatni kezdte a ruháját. – Kell neki egy puha ágyikó.

- Ágyikó? – kérdezett vissza. – Hát gyere, nézzünk egyet. A cicák szeretnek dobozban lakni, de olyan kell, amibe bele tud kucorogni, és kell valami puha is, hogy melegen tartsa. Segítesz nekem?

- Igen! – kiáltott fel a kicsi, majd szétnézett a nappaliban. Odaszaladt a játéktárolóhoz, majd levett egy pici fekete dobozt, és kiszórt belőle mindent, ami benne volt a földre. – Ez jó lesz ugye?

- Persze – sóhajtott fel Anya, miközben a játékokat nézte a földön, nemrég pakoltak össze a nővérével. Ránézett a lányára, aztán gyors mosoly öntötte el az arcát, hisz most nem rosszaságból csinálja, hanem a jószándék vezéreli.

Csenge körberohant a házban, majd hozott egy puha kis takarót a babáiról, s beletömködte azt a dobozkába.

- Kész! – sikított fel örömében, majd odarohant vele a cicához. Lerakta elé, és várt. – Gyere, bújj bele! Ez a te ágyikód, itt nálunk.

A kiscica félénken nézte, majd gondolt egyet, és visszament a szekrény alá és onnan figyelt.

- Miért nem megy bele? Jó meleg. – szomorodott el a kislány.

- Légy türelmes, majd ha jobban érzi magát, biztos vagyok benne, hogy ott fog aludni. – simogatta meg a kicsi fejét Anya. – Gyere, menjünk aludni, aztán ha felkelsz, biztos vagyok benne, hogy ott fog aludni az új kis barátunk.

- De, de hát…

- Nem, nincs apelláta, addig ő sem fog aludni, ameddig nem lát jó példát, oké? Gyere, ma én altatlak el, mert apa még odavan. – A kezét nyújtotta felé, amit Csenge nehezen, de megfogott.

- Szia, Cica… várj, nincs neve? – kérdezte hangosan miközben megállt a séta közben.

- Még nincs, de mi lenne, ha mondjuk…. Hmm. – gondolkozott Anya hangosan. – Megvan, Baracknak hívnánk? A színe olyan, mint a barackfa virágnak.

- Jóóó! – kiáltott fel a kicsi – Szia, Barack! Jó éjt, reggel találkozunk! És ne félj, most már itthon vagy velünk!

A lakásban mindenki kuncogni kezdett. A kis félénk Barack előbújt a szekrény alól és utánuk nézett, addig amig el nem tűntek. Miután már nem látta Anyát és Csengét a kis fekete dobozkához lépett. Körbe szagolta, majd óvatosan belerakta az egyik mancsát, majd a másikat is. Puha volt, bolyhos és meleg. Belekucorgott. Otthon, gondolta magában majd lehunyta a szemét és elaludt

Reactions

Megjegyzés küldése

0 Megjegyzések