árnyak varjai szállnak, forró csend kimagozza
belső városaim, s szétszórja a végtelen úton
mindazokat, mi belőlem még hajnalra maradt meg,
míg mindazt, ami nem lebeg erre, nem égeti arcom,
messzire hordják vad madarak, szárnyuk kiterítve
áldón ellep, körben az égboltot beborítják
így az eső sem hullik már rám, sem szelek árja
nem fárasztja a testem, a lelkem, szállok a mélyben,
szállok a reggeli vérzuhogásban, titka a Napnak
nem lobog énbennem, csak az éji sötét ragyogása
ringat el újból, vén falakat mászok meg, a termek
feltárulnak előttem, majd ásítva csukódnak,
nincs születés, ami most nem az én születésem,
nélkülem itt már nincs a halál sem, mert hisz a minden
én vagyok, és a remény meg a semmi belőlem erednek,
átölelem hát varjaimat mind, és szemeikben,
mintha az ég tükrözné vissza az ősi Genézist
féktelen álmok zöld rügye pattan most, de virágát
és a gyümölcsét meg nem várom, mozdul a lábam,
s indulok új utakon majd körben a Nap karimáján
0 Megjegyzések