Az operatív törzs hangja robban
a rojtos szőnyegem szövetén.
A halottak száma, a halottak száma,
még mindig emelkedik…
Maradjunk otthon, - harsogják napestig.
Az egyik beszámol, a másik elszámol.
Bár biztosan tudnám: megvéd-e a maszkom?
Ki vágyom, elvágyom én.
Az áldott ébredés megásott reggelén
a vaskos falak belém zúdulnak.
Gyermekem, most te sem jössz felém.
„Nem lehet, nem lehet, veszélyes még!”
Mondjátok rég…
Most ennyire rizikós volna
az általam megélt ötvennégy év?
A szeszélyes kórkép, a maszkos virtuális tér
helyett, úgy szeretném:
Unokám ölelni. Gyermekem látni.
Szabadban, szabadon, bárkivel lófrálni.
Meddig csoszog még odáig mezítláb az időm?
Meddig tart még a vírus, az értelmetlen ragály?
Vajon mit érnek az elrebegett titkos imák?
A távoltartások kényszerében nyugszik-e megalkuvás
- a múltból fakadóan is - a kétes jelen jogán?
A bánat csillapszik-e úgy, mint gyógyultból a láz?
A félelem bölcsőjéből lesz-e felocsúdás?
Elmúlik sok harag? Háború és vita?
Az ablakomból nézem,
mint turbékolnak a kacagó gerlék.
Nem érvényes rájuk
semmiféle tiltásokon alapuló örvény.
Bezzeg engem zaboláz a törvény.
Ha kell, maszkot öltök,
míg bennem őrjöng az emberi ösztön,
és szobám rojtos szőnyegén
álmokat őröl a rejtelmes sötét.
Legyőzöm! Magamért, Másokért!
Legyőzöm, akkor is, ha azt lesem,
ahogy a napfény sugara
az ablakomon át velem is beleremeg.
0 Megjegyzések