Rávetődött a fény a padra, ahol Pista feküdt. Bebugyolálva ruháiba, fején sapka, lábán rongyos csizma. Testét még egy pokróc is védte a decemberi zimankótól. Mellette egy nejlon szatyorban rejtőzködött a vagyona. Egy üveg bor, egy doboz cigaretta, néhány rongy, meg egy buksza, fillérekkel.

– Helló, Pista! – szólította meg Kati a pirospozsgás arcú férfit.

– Szia, Kati! – így köszönt vissza.

– Hogy kerülsz ide? – kérdezte a nő.

Kinyitotta szemét, majd így szólt: 

– Hát tudod, az élet már csak ilyen. Elváltam. Nincs semmim – suttogta. 

– Családod, a házad? Mi lett a gyerekekkel? – rökönyödött meg Kati.

– Minden az övék lett – könnyezett Pista. 

– Miért váltál el? – faggatózott tovább a nő.

– Az ital volt az oka – tette hozzá, majd így folytatta: – Az asszony már nem tűrte. Én pedig nem tudtam leszokni róla. Néha meg is vertem. A gyerekek is szégyelltek – mesélte a férfi.

– Ez szörnyű! Sikeres mérnök voltál, hogy történhetett? – emelte fel a hangját Kati.

– Elvesztettem az állásomat, és csak zuhantam lefele a lejtőn – suttogta Pista.

– Tudod, hogy ma Szenteste van? – kérdezte az asszony.

– Igen, mondták a haverok – felelte a férfi.

– Bemész a hajléktalan szállóra? – szedte ki belőle a volt egyetemi évfolyamtárs.

– Dehogy megyek. Minek? Ki kedvel ott engem? – így Pista.

– Itt, a padon töltöd ezt az áldott estét? – szólt Kati.

– Hát hol töltsem? – kérdezte a volt barát. 

– Tudod, mit? Gyere hozzánk! Meghívlak vacsorára.

Így is lett. Pista nagy nehezen felemelkedett, kezébe vette egyszem nejlon zacskóját, és Katival elindultak a sarokházig, ahol a hölgy a családjával lakott. 

A lakásban kellemes karácsonyi hangulat uralkodott, halászlé és fahéjas mézeskalács illata terjengett a levegőben.

Kati bemutatta Pistát a családjának, akik nagyra nyílt szemmel bámultak, de egy szót sem szóltak. Pista megfürdött, felvette Kati férjének tiszta ruháit, és az ünnepi asztalhoz ült. 

Mire felcsendült a Csendes éj…, Pista szeme is csillogott. 

Áldott karácsonyt! – suttogta, és elárasztotta szívét a melegség…