Tisztelt írók és költők. Nektek is lehetőségetek van arra, hogy portálunkon megjelenjetek a menüben található Tartalom beküldése linkre kattintva.

Mészáros Andrea: Árnyak


Csendesen csordogált szívébe a fény. A lángoló aranyban játszó sugarak megvilágították az ablak üvegét. Kesernyés fintorral szemlélte a törékeny felületen az immáron elvonult vihar maszatos foltokká mosódó érintéseit. Párás lélegzetének lenyomatait csókolta mindenhová a nyári reggel. Éjjel még zokogott az ég és tomboló szél kócolt némaságba burkolózó bánatot az augusztusi tájra. Hajnalra aztán felszáradtak a könnyek, égiek s álomban elsírtak egyaránt. A kelő nap színekbe öltöztette az ébredés fakószürke egykedvűségét, élettel, reményekkel telítve egy újabb érkező hétfő délelőttöt. Valaki újraindította odafent a végtelenített filmszalagot. Kevés földi halandó fogadta ezt a tényt hálatelt mosollyal… Neki sem volt ünnep, amikor megérintette az a bizonyos pillanat. Amikor a súlytalanság pille bársonyát ledobja magáról a test. Amikor hirtelen kiszakad a gondtalanság meleg öleléséből. Gyűlölte, ahogyan füléből agyáig kúszott, azután megtépázott idegszálain táncolt az ébresztő indokolatlanul hangos, kéretlen dallama. A kávéért sem rajongott, mégis rendszerint éhgyomorra felhajtotta, még öt óra tájt, mielőtt elindult volna a buszmegállóba. Persze a csaknem félórás zötykölődésért sem ugrált a zsúfolt, s a közöny különös szagával átitatott helyi járaton, mint ahogy a gyár kapuját is méla csömörrel lépte át minden áldott nap, hétfőtől péntekig. Hatkor már az irodákban téblábolt. Nem az íróasztal, sokkal inkább a porlepte szalagfüggönyök mögött. Elszántan vette fel a harcot minden kosz ellen, amely a természetes fényforrásokhoz tapadt szívtelenül konok eltökéltséggel.
.
Ma is hasonlóképpen indult a nap. Marcsi merengve álldogált a hófehér műanyag keretek ölelte üvegek előtt. Mélázva a semmin, az udvar felé bámult. Valamiféle megvetés csillant bágyadtan kifejezéstelen tekintetében, ahogy a gyérülő gyepre tévedt pillantása. Azok jutottak eszébe, akik gondozzák. Nyírják, ügyelnek a rendszeres öntözésre. Az udvart is hetente többször rendbe rakják, hiszen ez a feladatuk. Mégsem tartja őket számon senki fia. Jelentéktelen cseppecskéi ennek a végtelen multi-tengernek. Akárcsak ő, aki port törölget, felmos, urak és pórnépek után takarítja a mosdót. Igaz, érettségije, szakmája nincs. Talán túl hamar érkezett meg hozzá a gyermekáldás. A középiskola utolsó hónapjai hívogatták a sikeres szakvizsga kissé rögös útjára, ő azonban szívesebben szövögetett terveket a babaágy leendő helyéről, mint a tanulásról. Így maradt félbe minden, amivel jövőt alapozhat az ember lánya. A könyörtelen sors idejekorán bekebelezte, végül azon kapta magát, hogy minden értelmes életcél nélkül ténfereg a nagyvilágban, pénz, s jövőkép híján, lustán, lelakottan. Alig múlt negyven, ám már időtlen idők óta fészket rakott lelkében az a fajta fájdalom, amely megmételyezte mindennapjait, amely a megkeseredett emberek sajátja. Köszönést vagy éppen jó szót mindössze a magafajtától kapott, meg azon személyek némelyikétől, akik igényt tartottak a szolgálataira, akiknek érdekei így diktálták. Furcsa félmosolyt festett arcára a napi szokásos eszmefuttatása két súrolás között. Végtelennek tetsző percek sokasága telt el így, aztán nagy nehezen nekiállt. Ügyes, gyakorlott mozdulatokkal. Alig negyed órán belül tükör tisztasággal ragyogott minden. A laminált parkettától az asztalokon át a falakig. Kedveztek neki az itt töltött hosszú évek, no meg a rutin...Nyolc kemény esztendő. Ráncokat firkált a bájos orcára, ezüst szálakat font a gesztenyeszín hajzuhatagba. Csillogást csent az őzike szempárból, csalfaságot az egykor ragyogóan kedves mosolyból. Reményt lopott a lékek titkos bugyraiból, helyette a közömbösség keserű poharát kínálva. Szép lassan megkopott a lényeg. Szeretetre méltó nőből századik szolgává semmisítette az önfeladás. Zavarral vegyes fájdalom köszönt vissza rá, valahányszor önnön tükörképét terítette elé a hajnal.

Tíz óra tájt az igazgatói tárgyalóban akadt dolga. A folyosón összefutott a direktor asszisztensével. Titkon irigykedve mérte végig ezt a gyönyörű teremtést. A címlapra méltó, karcsú testet, a körzővel megrajzolt arányokat, az angyalian ártatlan vonásokat, az örökké megújuló eleganciát. A zavarba ejtően dekoratív jelenség ezúttal is negédes köszöntéssel üdvözölte. Marcsi érezte, az őszinteség nem erénye ennek a szüntelenül körülrajongott szőke ciklonnak, ám nem érintette meg túlzottan. Volt ideje hozzászokni a köpönyegforgatáshoz. Inkább az előtte álló nemes feladatra összpontosított. Fél tizenegykor megbeszélés, addig is nem ártana végezni a szemeteléssel, az ovális asztalt fényesre kellene polírozni, a péntekről fennmaradt háborús állapotokat semmissé varázsolni, a kávéscsészéket újkori ragyogással felruházni. Elvégre ezek idefent nem igazán kedvelik a mosogatást, maguk után pláne nem. A lelkes szorgalom kicsit sem barátja a műkörmöknek...Végül is nekilátott a villámgyors romeltakarításnak. Egészen sikeresen tevékenykedett, mígnem kisvártatva a mogyorószín szemek kiszúrtak valami egészen vonzót, a sarokpolcok egyikén. Váratlanul, elemi erővel emlékek kezdték elborítani belül. Az édesanyja szobájában találkozott hasonló csodával, még kislányként. Egy tüneményes kis balerinaszobor csalogatta egyre közelebb a kékvérűek szentélyéhez. Egy alabástrom bőrű, nádszál jelenség, habkönnyű, rózsaszín szoknyácskában. Óarany kontyán játékos táncot lejtve csillant a megannyi napsugár. Egy tejfehér hattyú kecsességével nyújtózott az égbolt felé. Valamiféle kimondhatatlan szépség sugárzott belőle. Maga volt a törékeny tökély. A megtestesült álom. Kísértetiesen emlékeztette arra a mesebeli hercegnőre, akivé valaha válni szeretett volna. Egy kép villant felforrósodó elméjébe. Anyu szemébe könnyek gyűltek, amikor az ő ajándékba kapott balerináját pöttöm Marcsika apró darabokra törte, mert egy óvatlan mozdulattal lerántotta a vitrinből. A lelke is belesajdult a szomorú nosztalgiába. Egyszerre birtokolni vágyta ezt a cseppnyi tündérvilágot. A pillanat törtrésze alatt beleszeretett, s tüzes sebként hasított zsigereibe a felismerés, hogy mégsem sajátíthatja ki ennyire egyszerűen. Hevesen feltörő ösztöneinek válasza gyanánt aztán az ötlet: bármi áron megszerzi magának. Akkor a múlt egy darabkáját is zsebre rakhatná. Hiszen akkor beforrna egy heg. Egészen biztosan fel sem tűnne senkinek. Végül is a sznobok nem látnak egyebet ebben, mindössze egy közönséges porcelánfigurát. Számára ez egy kitűnő revans a porrá semmisült illúziókért, a hamvába holt álmokért, anyuért és mindenért, amit ezen a földön már sohasem birtokolhat...Utólag maga sem tudta felidézni, mennyit vacillált vágyai tárgya előtt. Bomló tudatába egyedül az a kép égett bele kitörölhetetlenül, ahogyan köpenye zsebébe süllyedt a számára isteni kárpótlás. Mintha baljós árnyékok vetültek volna Marcsi feje felett a krémszínű falra. A nő számára azonban tér és idő nem létezett ekkor, csakis a vágy, amely elementáris erővel taszította az édesnek tetsző bűn ölelésébe.

Gonosz, vénséges óriásokként álltak körötte strázsát a dús lombú fák. A távolban immár az éjszaka integetett, feketéllő karjai körbefogták és egészen megrémítették. Hidegen hunyorogtak odafent a csillagok. Agyának minden kis szegletében egymásnak feszült a bűntudat s a kétségbeesés. Ólmos teherként telepedett vállára a félelem. Nem a holnaptól iszonyodott. Képtelen volt belenézni saját vére szemébe. A lányéba, akinek életet adott. Aki akkor is hazavárta, amikor mindenki más hátat fordított. Nem az zavarta, ami késő délután a biztonsági vezető irodájában lezajlott. Nem a fölé tornyosuló, tekintélyt parancsoló férfi kavarta fel, nem is a szavak, amiket hozzá intézett. Nem a belépőkártya szinte nesztelen koppanása a famintásnak csúfolt, valójában olcsó műanyag asztallapon. Nem a szégyenérzet fájt neki igazán. Hanem a makacs tények. Többé nem megfásult, mégis tiszta lélekkel vágott át a parkon, mint eddig, amikor félig céltalan tekergések közepette lekéste az utolsó járatot, vagy amikor pusztán kavargó gondolatait szerette volna helyre tenni, így az esti sétát választotta a város rohanó rémei helyett. Nem lelte magában a nőt, aki egyszerűen élt ugyan, de becsületesen. Eszébe jutottak édesanyja bölcs intelmei. Egy gondolat visszhangzott benne folyton.,,Amíg tisztességes munkából élsz, nincs mit szégyellned. Amíg nem lopsz, hanem dolgozol.”Ezt mantrázta magának a hazafelé vezető sejtelmes ösvényeken. Vagy három kilométert tett meg, szandálja kavicsokkal telt, elméje sötét rémképekkel. Útközben lenge ruhája alá kapott a feltámadó szél. Esőt hozott, hűvös áramlatokat. Fel sem tűnt neki a mennyek panaszos suttogása, a langyos, bőrét cirógató cseppecskék. A forró, sós patakokra figyelt, amik szeméből szaladtak egyenesen a nyakába. A bokrok rejtekében meglapuló Árnyakra. Mintha életre keltek volna, akár megannyi régről visszajáró kísértet. Zabolátlan fantáziájának lidércei követték egészen a lépcsőház bejáratáig. A táskája mélyén meglapuló kulccsal babrált, amikor beszélni kezdtek hozzá. Bár tetőtől talpig tiltakozott ellene, életre hívta a láthatatlan Szörnyet. Ott és akkor köréje gyűlt az éjjel valamennyi iszonytató árnya. Túlságosan gyengének bizonyult ellenük, így ezt a csatát elveszítette. Nem akadt jártányi ereje sem elzavarni őket. Többé nem szabadulhatott tőlük.

Reactions

Megjegyzés küldése

0 Megjegyzések