A szíve pőrén és kiszolgáltatottan vacogott a jeges decemberi szélben. Elnyűtt bundája alá rejtette a megfáradt testet, s a darabokra hullott, éjszínű lelket is gondosan bebugyolálta. Miközben imbolygó léptekkel a havat taposta, egy-egy kerítés múltillatú tégláira simította tenyerével a fájdalmat, mi bőréhez tapadt. Kifejezéstelen tekintetére opálos fátyolként ereszkedett a révület. Hidegkék szemeiben félelem és bánat rémisztő egyvelege vetett lángot . Egyetlen folttá mosódva táncolt pupillái körül a külvilág. Mellette némán zokogott a csend és nyüszítve szűkölt a magány, akár a kivert kutyák kemény téli éjeken. Remegő porcikáiban élettelenül lassú lüktetéssel áradt szét a vér bíbor bársonya és a különféle kemikáliák haragos zöldje. Hiszen folyamatosan mérgezte önmagát. Attól a szent pillanattól kezdve, hogy szeme először kipattant, képtelen volt egyébre összpontosítani az alkoholon meg a millió-féle pirulán kívül, amiket marékszámra tömött magába. Aléltan kapaszkodott a valóság utolsó darabkáiba, miközben a közelgő éjszaka ridegfényű csillagai megvetően pillantottak le rá odafentről. Nyirkos verejtékben fürdette az iszonyat, hideg takaróként simult elgémberedett végtagjaira a hirtelen jött fagy. Nem tudta már azt sem, belül fázik-e jobban, vagy a teste hűl majd ki először, csupán annyit érzett biztosan, hogy elérkezett a vég kezdete...
Délelőtt némi zugpiával készítette fel a gyomrát a koncertre. Az izgalom már nem járta át a porcikáit, mint annak idején, amikor virágzó ifjúsága mágnesként vonzotta a balhékat meg a nőket. A szegecses bőrdzseki persze még mindig hozzá tartozott, részét képezte annak a lázadónak, aki vénségére is ott lapult a cigarettaszaggal átitatott, hamiskásan félresikeredett hangok mögött. Odakint lenge gúnyának bizonyult volna az Ünnepek előtt, valamelyik külvárosi Kultúr színpadán s az autóban mégis kellemes viselet gyanánt hordta. Sofőr szerencsére akadt, ha nem is dúskált mostanság a pénzben, megfizette a szolgálatot. Aztán meg ott volt a babos kendő a tornacipővel. A könnyű anyagot minden alkalommal hanyag eleganciával csomózta nyaka köré, éppen csak eltakarva mindazt, ami visszavonhatatlanul és végérvényesen megváltozott. A tükörben tisztán látta a dérlepte bajuszt, a félig kopasz, ráncos fejet, az elmúlt több, mint hetven év szántotta barázdákat, amikben örökre megbújt a múltbéli kudarcok szégyene, a savószín szempárban pedig megcsillant a jelennek az a fajta büszkesége, amit mindössze a túl sokat megélt különcök éreznek annyira, hogy megremeg alattuk a föld. Fintorrá aljasult mosollyal nyugtázta ilyenkor a látottakat. Azután elhagyta az előszobát, sietve befelé a tenyérnyi konyhába, ahol hűségesen várták már az enyhülést kínáló felespoharak. Azért szerette őket, mert nem beszéltek, de mégis mindig megszólították. Nem ítélkeztek, viszont mellette tündököltek folyton, ragyogott bennük a tűz, ami belül őt magát is megszépítette. Ilyenkor igazán jó volt élni. Agya kivetette mindazt, amire nem volt szüksége többé, egy képzeletbeli szemétkosárba, ahol még az elmúlásnak sem volt rothadó bűze, csak felszabadító könnyűsége. A sötét képkockákat száműzte, a fehérségben fürdő szépséges emlékeket keblére ölelte. A nedű keserűen csiklandozta a torkát, a felejtés azonban megédesített minden rohanó percet. Ezért szeretett bele tehát a Mámorba, örök jegyesébe, akinek a helyébe soha nem léphetett bármilyen más földi öröm. Nem számított az asszony, aki egészen fiatalon megtanult rá várni, mindörökre. Nem számítottak a családi fotók, amik az öreg komód fiókjában reméltek szebb napokat, mialatt ő a nappali kanapéján siratta a vásott kölyköt, akit egyszer megfizettek a szókimondásáért. Talán becsülték is kicsit akkoriban. Ez azonban mit sem jelentett, amikor önsajnálata mocsarában dagonyázott éppen. Az apja jutott eszébe. Keményebb pofonokat igényelt volna, vagy több szeretetet.
A színpad fényei egyenesen bántották óriásira tágult pilláit, felkavart lelkivilágát zavarták a hangok, a tömeg, alkoholgőzös agya képtelen volt bármit is befolyásolni, amit cselekedni készült. A belépőjénél kis híján hanyatt zuhant. Szeretett volna hányni egy tisztességeset, ehelyett produkciót vártak el tőle, aminek következtében cseppet összezavarodva tántorgott a végtelennek tetsző tér deszkapadlóján. Mintha másodpercekre megérintette volna az elmúlás szele, szédülni kezdett, azután artikulálatlan ordítozás közepette ájulni. Magatehetetlen bábként rogyott a földre. Érzékei azért felfogták a pánikot, amelyet eme kellemetlen közjátékkal keltett, elméjében viszont kiégett a biztosíték, a nehéz sötétség tompa ütéssel terítette le a mélybe, szüntelenül kísértő démonok mellé fektette, a humusz zsíros kukacainak ölelésébe. A halál csontos kezei közé került... A film lassan peregni kezdett, ám Csótány valamiért sehogy sem akarta ezt a szánalmasan drámai végkifejletet elfogadni. Vadul kapálódzott az életéért, ki tudja, mennyi ideig, mígnem a parkolóban ébredt fel a rémálomból, rakták volna a hordágyra, tették volna be a mentőautóba. Nem engedte az újabb megaláztatást. Rekedtesen öblös hangon megparancsolta a jelenlévő önkéntes jótevőinek, hogy hagyják békén. Ünnepélyesen, tekintélyt parancsolóan harsogott bele a pesti délutánba, túlszárnyalva a lármát, ami konokul visszhangozva pattant alá a lélektelen tömbépületek színtelen falairól. A dac félresöpörte a maradék szégyenérzetet. A remegő izmok eltökélten gyűjtötték az erőt. Az elbukottnak újra fel kellett állnia. Le kellett ráznia ruháiról az utca szennyét, mert ami egyszer hozzátapad az emberhez, annak viselni fogja a nyomait...
Amikor szétszakadt a menny tejfehér dunyhája, a némán alászálló alkony dermesztő árnyakat festett köré, akkor kaparászta csontjait először a félelem. Semmitől sem tartott még úgy igazából eddigi életében, pedig nem most látta meg a napvilágot. A legnagyobb pofont kapta ezúttal a sorstól, kirakták a szűrét. Bizony a kocsmában sem tűrték meg a számkivetett forradalmárokat. Keserű szájízzel indult volna végre hazafelé, ha ugyan legalább sejtette volna a helyes irányt. Tévelygett, fázott ,éhezett, lesben várakozó vadállatként mocorogtak bensőjében az elfojtott indulatok. Az időérzékét elveszítette, ösztönei súgták egyedül a fülébe, mennyire későre járhat azóta, amióta felejteni indult. Nem egy káoszba fulladt fellépést, sokkal inkább egy alaposan elbaltázott életet. Mikor még látta ragyogni az égi lámpásokat, rögtön keringeni kezdett kába agyában a felismerés: hideg este fog ráköszönteni. Az ivó melege ezután elnyomta fojtogató szorongásait. Később társtalanul kiutat kutatva a veremből, mit saját maga ásott meg, úgy hitte, végzetévé válik majd a Tél. Az angyalok tollpihéi enyhülést hoztak ugyan, tagjain mégis úrrá lett a vészjósló zsibbadás. Túl hosszú ideje fagyoskodott odakint. A szemei szép lassú egymásutánban kezdtek csukódni. Leláncolta testét a szótlan kábulat. Álom s ébrenlét mezsgyéjén táncolt. Visszaút nemigen létezett. Fájt levegőt venni. Süllyedni kezdett, elterülni a cafatokká foszlott felhőkön, amelyek máshová repítenek... Valaki azonban másképpen kívánta. A lány időben érkezett. Megtalálta a hóban hánykolódva, végül is elhatározta, hogy életet ment. Mindvégig mellette kuporgott, smaragd szemeit az öntudatlan flótáson tartva imádkozott az életéért, amíg a szirénázó segítség ismét meg nem érkezett. A csoda földet ért. Egy fiatal teremtés képében, aki bizonyára valahonnan jól ismerte a méla iszonyt, mégis elegendő jósággal vértezte fel a Teremtő. Szinte mesélt az arca, bájos vonások, a szenvedés szarkalábaival megkoronázva. Tisztazöld tekintete telve szeretettel, rézarany tincsei éteri szépséggel. Csótányért pont akkor küldtek egy angyalt, amikor a legkevésbé érdemelte meg. Utólag maga sem tudta, minek is nevezik ezt valójában. Piszkos szerencsének, avagy tünékeny varázslatnak. Varázsolni márpedig a boszorkák szoktak. Talán mindez nem is volt más, mint egy csipetnyi Bűbáj.
0 Megjegyzések