Elindult már József szép szűz mátkájával, énekeltük egykor,
tudtuk a köszöntőt és az ünnepet, mint ami már közel volt,
mintha lassan röpülnének a felhők Betlehem felé,
árnyékuk elborítja a nyitott ablakokat,
a szoba puszta falait, melyeken nincs többé kereszt, kép,
újabb korahajnal az évből, megőszül majd a hajad,
a vadászkutyák meg a lovak arca is őszülni kezd,
az orrlyukaik egyre nagyobbak lesznek, a szőrszálakat,
az utakat elfoglalja a december, karácsony közeledik,
a gyerek mindig fölleli a háromkirályokat,
jön velük a nyüzsgés, fenyők gyertyáinak erős csillogása,
szaloncukrot, gömbdíszeket találok a csendességben,
csupa néma az ég: ott áll üresen a szekér, a kemence,
lesem a létrát, kazlat, szecskavágót, szárítókötelet,
míg te éltél, neszeztek mindig a szőke madárlábak,
szinte csak nyár volt, szegény, csalánszagú,
a favágítón túl verem, húsfüstölő fekete horgokkal,
de már nincs sehol,
mintha nem lenne fontos az udvar, a disznóvér melege,
inkább a hirtelen jött téli eső, a hamus vödör, egy lavór,
ismét csak más lettél, nem vagy ugyanaz,
litániák gyönyörével jönnek más reggelek,
csodálkoznak sötétre vált siheder-zászlón,
rozsdába borult ereszcsatornán, lámpa hályogos üvegén,
hótöréses erdő halk ágrobbanásain, egy-egy szívverésen,
megint hazatértem, anyámhoz haza, ideje is volt már,
hiszen szaggató fogakkal jegesednek ki az adventi fák,
újra fázunk, ahogy körülöttünk újabb nap telik el a télből,
sirályok szállnak át felettünk néha,
majd elhozzák ide a hamvas bőrű Kisdedet s a csillagokat.
1 Megjegyzések
Gratulálok!
VálaszTörlés