vak hold koldul a tejút mentén
mint aprópénz csörren a csillagsugár
fellegen botlik elcsoszog gyöngén
sötét foltjában fekete madár
tövis szememben a lámpafény
a nehéz csend szempillámra ül
kinn a párkányon gubbaszt a remény
majd szárnya hangja itt hagy egyedül
körém nő az este szúrós rózsaág
semmi az ember ha magában se hisz
zajokkal porladó avar a világ
csak az est ágából nő belém tövis
értelmét veszíti minden dobbanás
a csöndes lélegzetek hiábavalók
a magány ujjai közt metsző csattogás
s mint rózsafejek hullnak a mondanivalók
szavak rügyeit letépi az éjjel
kietlen pusztaság a papír síkja
szeretni nekem nem lehet fénnyel
vágyaim a sötét magához hívja
0 Megjegyzések