Tisztelt írók és költők. Nektek is lehetőségetek van arra, hogy portálunkon megjelenjetek a menüben található Tartalom beküldése linkre kattintva.

Tóth Zoltán: Az ígéret


Fecó és idős nyomorék édesanyja néhány esztendeje költözött a falu végi düledező vályogházba. A zárkózott természetű aprótermetű asszony , dacolva a mindennapok gondjaival, egyedül nevelte fel egyetlen fiát. Eleinte valamiféle örökbefogadásról rebesgettek a helybeli „mindent tudók”, ám egy idő után - mint minden felrebbenő pletyka - ez is a feledés homályába merült.

Fecó az iskolát idejekorán abbahagyta. Nemigen fogott rajta a sok –sok betű, hiába volt a tanító minden igyekezete, így hát az iskolapadot rögvest felcserélte a kézi szerszámokkal. Sokan tudni vélték, nem is végezett el többet néhány osztálynál, azt is bukdácsolva. Mivel írni – olvasni, számolni valamelyest mégiscsak megtanult, komolyabban becsapni – mint azt később tapasztalták - nemigen lehetett, már ami az elvégzett napszámos munka utáni járandóságát illette. Ha történetesen nem kapta meg a bérét - volt ilyen eset is - otthagyott csapot –papot és többé ahhoz a gazdához nem ment, ígérhetett neki azután bármennyit is. A faluban mindazonáltal mindenki ütődöttnek tartotta Fecót, ennek megfelelően úgy is bántak vele. A gyerekek apraja – nagyja - ha éppen arra támadt kedvük - jól elszórakozott vele, csúfot űzve szelíd együgyűségéből.

Azonban egy különös eset alaposan felbolygatta a kis falu lakóit és igen hosszú ideig mindenféle találgatásokra adott okot. Még a legfullánkosabb nyelvű vénasszonyok sem emlékeztek ilyesfélére emberemlékezet óta. Az eset, amely akkor oly sokáig közszájon forgott és amelyhez persze mindig volt valami „biztos forrásból” hallott hozzáfűznivalójuk a hírterjesztőknek, s a vénlány Fázós Maris szerint – aki a faluban elismerten a legtájékozottabb volt – valóban megtörtént.

Fecóról tudta mindenki, nem volt ki a négy kereke. Az együgyű emberek közismert jóindulatával, szorgalmasan dolgozott, hol, mikor volt rá szükség. Leginkább a helybéli tehetősebb gazdákhoz járt napszámba és zokszó nélkül végezte el a legalantasabb, legkeményebb fizikai munkát is. Megbízhatónak vélte mindenki, ezért szívesen foglalkoztatták. Jó kedélyű fiatalemberré lett, akivel azonban mindenki kedvére heccelődhetett, vagy éppen akár gonosz tréfát űzhetett. Nem vette zokon a legotrombább dolgokat sem. Derűs ábrázattal széles vigyorral arcán, tűrte a sértéseket, gúnyolódásokat.

Mindazonáltal a maga módján azért visszafizette a rajta esett sérelmeket. Különös humorára jellemzően, olykor – olykor sajátos módon tréfálta meg a kis közösség lakóit. Például egyszer egy csípős késő őszi vasárnap délelőttön harsány hangon óbégatta végig a főutcát: >> Diiiinnyééét vegyenek! Diiiinnyééét! <<

Nos ilyenkor ugyan ki látott már dinnyét? S lám, megtörtént a csoda: sorra nyíltak ki az ablakok, kapuk és / milyen hiszékeny a falu népe / kíváncsian lesték, hol a lovas kocsis dinnyeárus? No persze látván, hogy annak se híre, se hamva, csupán csak az ütődött Fecó az, aki lóvá tette őket. Bosszúsan legyintettek és a szintén éppoly kíváncsi szomszéd előtt restelkedve besomfordáltak alaposan becsapván maguk mögött a kiskaput, ablakot.

Máskor meg „aranyat” mosott a falu alatti kis patakban. Szinte hihetetlen, mégis hamar akadt követője. Eleinte csak a magas fahídról bámulták néhányan kíváncsiságtól furdalva, majd a „hír” futótűzként szalad szét és hamarjában előkerült a pajtából néhány rossz szita, lapát. Nem sokkal azután meglett, komoly férfiemberek szűrték türelmesen és igen nagy figyelemmel a patak sóderját. Fecó ekkorra már a fahíd korlátján könyökölve, széles vigyorral arcán nézte „aranymosókat”…Hogy miket gondolhatott magában, azt persze senki sem tudta.

Hét végén – akár a falu többi fiatalja – Fecó is a mozi lelkes látogatója lett. A jeles helység a kocsma mellett / a falu szempontjából ez igen - igen fontos hely / a düledező, száz éves „kultúrház”- nak kinevezett épületben kapott otthont. A vetítések jelentették az egyedüli vasárnapi szórakozást a falu apraja-nagyjának, így Fecónak is. Éppoly lelkesen ülte végig az érzelmes „szerelmes” filmeket, mint akár a gyermekközönség által jóval többre tartott „háborús” cselekményűeket.

Ha tetszett a film, akkor az esti, felnőtteknek tartott vetítésre is befizetett. / A jegyszedőnő, aki történetesen a helybeli mozigépész olcsó kölnitől „illatos” felesége volt, ilyenkor néha ugyan kegyesen beengedett egy-két „fiatalkorút” is, ám ez esetben – íratlan szabályt betartandó – nem illett a visszajárót elkérni…/

A felvonások közötti szünetben a fiatalabb sihederek Fecón próbálták ki verekedő tudományukat, amit az birkatürelemmel viselt. Ám, amikor végül megelégelte a dolgot, pillanat alatt szétrebbent a „vitéz” csapat. Messzire inalva jót nevettek a feldühödött izmos fiún, és biztos távolságból csúfolódó rigmusokat zúdítottak felé: >> Fecó! Fecó! Kéne a Kató? <<

Ilyen és ehhez hasonlókat, habár ez a szerényebb hangvételűek közül való volt. A „kéne” szó helyett legtöbbször nevén nevezett trágár kifejezést használtak, amit nem lehetett nem érteni. / A falusi gyerekek elég korán felvilágosultak, már ami a nemi élet kifejezéseinek kimeríthetetlen és gazdag tárházát illeti . Köszönhetően jobbára a felnőtteknek. /

A történethez hozzátartozik, hogy mindenki tudott Fecó olthatatlan szerelméről, amit a faluban köztudottan legszebb lány, Kató iránt érzett. A sudár termetű, fekete fonatos hajú, izzó szemű leány nem egy legény szívét megdobogtatta és a ringó derekú hajadon hol erre, hol arra hajladozott, mint valami illatos mezei virág a körülötte zümmögő méhek között. Más és más legény kísérgette haza holdfényes, szerelemittas nyári éjszakákon, ám a tiszavirág életű kalandokból mégsem lett komoly kapcsolat: házasság. Olykor aztán - nem tudni, mi okból – minden közeledést mereven elutasított.

Az éles nyelvűek figyelmét persze ez nem kerülhette el. Egymás közt suttogták az utca sarkán beszélgetni megállók, vagy a tejcsarnokból éppen hazaigyekvők:

>> Hallod-e Lidi !? Nagyon válogat ez a Kató! Ennek bezzeg senki sem jó. Pedig az idő ő felette is elszáll…később már bizony a kutyának sem kell. De nem ám…Más leány meg majd eleped, csak, hogy férjhez menjen…Most mondd! << – sopánkodott a vénlány Sánta Rozi, aki már úgy tűnt, végérvényesen lemaradt a hőn áhított házasságról.

Nos ilyenkor a terebélyes Vinkó Lidi elmerengett régen elmúlt leánykorán, amikor még karcsú égő szemű és könnyed járású volt. Visszaidézte, hogyan is volt azon az emlékezetes lakodalom éjszakán, amikor is hajnalban megszöktette a délceg Berci. A faluban sokáig mindenki erről beszélt… / Azonban hamarosan kiderült, hogy rosszul döntött, de akkor már késő volt… és miért is ment volna vissza? Azért, hogy csak folytonosan megalázzák? Nem! Attól inkább mégis jobb a részeges Berci... /

- „Más fájára is szálljon a kánya! ”- mondta elkomolyodva, majd magára hagyva a Sánta Lidit elmerülten ballagott hazafelé.

Azonban nem mindenki kaphatta meg Katót. Ebből következően a hasztalan sóvárgó ifjú, ha nem kapja meg vágyakozása tárgyát, tehetetlen dühében mindenféle hazugságot kiabál: Hogyan és mint volt „azon” a bizonyos éjszakán, - amiből természetesen egy szó sem igaz - így és így történt… s folytatódik a részletekbe menő mese a kocsmában, amelyet tátott szájjal hallgat a zöldfülű és módfelett kíváncsi hallgatóság...

No persze a hírbe hozó pletyka miatt a leányra könnyen ráragad, a „könnyű préda” jelző. Ilyesféle szóbeszédekből azután rendszerint kikerekedett a helybeli népünnepélynek is beillő bál csetepatéja.

Többnyire már a táncteremben odabent. / a lányos anyák nem kis örömére. / Ilyenkor lehetett aztán sikongatni és szurkolni a hirtelen kerekedett körön belül eszeveszetten pofozkodóknak. Más esetben éppen odakinn a sötét kocsmaudvaron zajlottak az események. Kató, több kemény pofonváltás kiváltó oka volt. Okkal és / a tárgyilagosság kedvéért / ok nélkül.

Azt, hogy Fecó bolondul a lányért, tehát mindenki tudta, de mint számottevő, komoly vetélytársat, egyszerűen figyelembe sem vették.

Az történethez tartozik, hogy horgászegyesület a

Reactions

Megjegyzés küldése

0 Megjegyzések