Varga István: Egy nap emlékére

Sírtak a felhők, könnyezték a napot,
eltévesztették az ünnepi dallamot,
de lelkedben öröm várakozás tombolt,
szerető szíved vágyón hazagondolt.
 
Ott a régi fészek, igaz megkopott fénye,
szeretteidnek még élő az emléke,
cica ki ácsingózik kis maradékra,
mindenhova potyogtató tojásrakókra.
 
Ahol kutya mérgében bokrokat szaggat,
majd addig vonít mígnem szabadon szaladhat,
mit méteres kerítés mikor hajtja vére,
frissen folyt kávé vár porceláncsészére.
 
Szusszan egyet a délutáni nyugalom,
kinyitott napilapon hever az unalom,
sétára sem vágysz a pocsétás utakon,
míg gondolatod nyomot hagy fehér papíron.
 
Szállásodra szerencsésen visszaértél,
de más ott a táj más ízű a kenyér,
karácsony visszavár és a két öreg,
ugyan úgy anyád öcséd, s a rokoni tövek.
 
Itt mindig vár meleg otthon, ölelő karok,
szeretet cirógat, gyengédek a válaszok,
összekuporodunk vállaljuk a gondot,
nem dobnak eléd sosem lerágott csontot.
 
Ide visszatérhetsz mindig, nappal és éjjel,
itt feltöltődhetsz boldog szép reménnyel,
nem bolondítalak bőséggel, tejjel-mézzel,
csupán a szeretet örök melegével.