Igyekszem jó lenni,
csendes és hallgatag,
csak Te vagy, ki ismeri
üvöltő vágyamat.

Őrült egy játék ez,
biztosan felemészt,
örök háborúmat
nem éri fel az ész.

Harcban áll a szívem,
csatázik eszemmel,
hatalmas küzdelem
mélyülő sebekkel.

Itt még csak karcolás,
amott egy mély vágás,
vérzik már a szív is,
lassú az elmúlás.

Mit ér így a jóság,
szív nélkül hiába,
az ész győzelmével
sírom már megásva.

Csatába vágyok még,
érezni, hogy élek,
egyszer még az életben
két szemedbe nézzek.

De békés napok jönnek,
eltemetett harcok,
szív helyén visszhangzó
félrevert harangok.

Szerkesztő: Kovács Kókai Kata