Csendesen járok. Borzongató fák állnak utamban.
Hajladozók, égbe törekvők, nyikorgó vázak.
S bölcsességeik végig duruzsolják egész utam.
Kihűlt emlékeket hoznak. Ádáz csaták helyén
maradt lábnyomokat, törmeléket, lehullt
hajszálakat, foszlányonként felbukkanó múltat,
félbe hagyott véséseket a törzsön,
karcolásokat esővel vert kopó földdarabokon,
megütközéseket, felejtésre szánt napokat,
félretolt pillanatokat.
A bükkfák pedig, e hajladozó magasságok
duruzsolnak minduntalan tovább,
a mezítelen bokrokra csiripelő madarak szállnak,
rezzentik a lég minden fuvallatát,
én meg taposom a vándorlásra kiszabott
ösvényt, karcolódok, csípődök hideggel,
didergek, rendezetlenül dobom magamra
a melengető sálam és nézem, hogy az égen
marad-e tiszta folt, amiben nem hajladozik
senki és semmi. Csak az ég és én találkozunk-e.
Jó lenne így magunkban lenni, január másodikán.
0 Megjegyzések