Péter Erika: Vágy a sötét ég alatt

Eső kopog az ablakon.

Hol monoton

staccatoban pattog, 

hol szinkópát kalapál.

Zaja agyam ráncaiba váj.

 

Özönvíz lesz – súgják –

bűneink miatt,

felbőszült az Iisten

s készül egy vádirat,

ám ezt a vízözönt

nem Isten küldte ránk,

magunk teremtettünk

disszonanciát.

 

Fel kéne fedezni

az Új Paradicsomot

s elhajózni oda,

hol felhőtlen az ég

és a kakofóniának

tiszta dallam

adja át helyét.