Üvölteni lenne kedvem. Őrjöngve beleordítani a Világba a fájdalmam, ami nem csak az enyém, hanem a tiéd, övé miénk...
Torkomszakadtából kiabálnék: Vigyázz! Vesztedbe rohansz EMBER!
Szavamat elnyomják harsogóbb hangok. Tárgyak sikoltanak, emberek ordítanak, állatok vinnyognak, rikoltoznak, növények roppannak, surrogva mordulnak. Az Élet egy Rohanó Üvöltés. Lábak dobbannak, könyökök nyomódnak oldaladba, égnek emeled a karod, a fejed kapkodod, futsz.... a halálba..., pedig félsz tőle. Igaz?
[Mi az Élet? Örök keresés. Vágy a nyugalomra, az egyensúlyra. Nyugalom, egyensúly pedig csak akkor van, ha a jó mellett ott a rossz, fény mellett az árnyék, lét mellett az elmúlás. Az Élet akár az Óceán egy parányi cseppje. Az Óceán egy cseppjét kiemelheted, a rész őrzi magában az egészet. Az emberi élet, a lélek is a lét parányi darabja, mely végleges helyét keresi ezernyi alakban. Egy csepp az Óceánból, mely magára ölt egy ruhát. S ha rájön, hogy nem jó ez az alak, újat keres magának. Lehet, hogy a léleknek hosszú még az útja a nyugalomba, egyensúlyba, ezért vannak emberek, akik többször is megszületnek. "Végigélik" a történelmet, más-más korokban, alakban reinkarnálódva. Lehet, hogy már rövid ez az út, ezért van gyermekhalál, ifjúkori eltávozás. Mi másért lehet, hogy anya temeti gyermekét, szülő utódát. Olykor talán az egész társadalom zsákutcába jut. Nem tud fejlődni tovább. Ekkor jönnek a világot elsöprő katasztrófák. Túlélő azért mindig akad, s az élet nem adja fel. Újraindul hibáitól, bűneitől megtisztulva(, hogy újakat halmozzon fel).]
Kerge lepke minden gondolat fejemben. Az üvöltéstől indultam el és eljutottam a világvéghez, pedig csak egy képet akartam leírni az üvöltésre, mert fáj ez a hangzavar, figyelmetlen egymásrataposás. Fáj a "meg nem hallgatás". Szeretném túlüvölteni azt, aki rámkiabál. Vágyja lelkem a nyugalmat, a csendes pihenést. Nem a halál fényét vagy sötétjét. Én nem tudom mi van "odaát". Szeretteimmel akarok békében élni, itt, ezen a Földön, ebben az alakban, ezt az életet! S mivel szeretteimnek is vannak szívüknek kedves emberek, kiket én nem ismerek, de azoknak is vannak mások, kik ismerősek és kedvesek, így kapcsolatban áll az egész világ. Mindannyiónknak szeretnie kell(enne) egymást.
Ezt akartam világgá üvölteni, hogy mindenki hallja, érezze át a szeretet hatalmát. Elmondom most halkan. Te, ki a közelemben vagy a füledbe súgom, hallgasd:
− Szeretlek, s csak azt kérem, szeress. Engem, őt, minket...
Talán ettől majd halkul a zaj, s a kép valósággá válik, mely az elmémbe örökkön örökké belopakodik.
Nyüzsgő forgatag. Emberek hada ide-oda rohan. Autók fékje sikolt, ajtó csattan, motor bőg. Minden ember szája mozog. A hangzavar iszonyatos, de nem izgat senkit sem. Egy csöpp tér közepén, csenevész fa törzséhez dőlve áll egy lány. Haja, ruhájának fodra libben a szélben. Moccan a karja, fejéhez kap. Tenyerét fülére tapasztja, szeme rémült, arca nyugtalan. Ajkán egy szó éled: CSENDET! Suttogja szelíden.
− Csendet! − ismétli halkan. − Kérem. − mondja mosolyogva, s kezét felénk nyújtja.
Egy kisfiú csokiért bömböl. Most abbahagyja a sírást. A lány megsimogatja az arcát. Egy anya szeméből könnyet töröl ki, mosoly lágyítja arcát. Zord üzletember éppen "fontos telefonál". Érces a hangja, akár egy légkalapács.
− Ezerszer megmondtam,... most... AZONNAL...!
Ekkor ér el hozzá a CSEND, s a saját hangjától megretten. Halkítja ő is szavai dörgését.
− Szükségem lenne, sürgősen... KÉREM...
Ez utóbbi varázsszó lehetett, mert a készüléke már nem recseg.
Mint édes szellő kúszik a csend, nyomában mosoly éled, figyelmes jobbkedv. A kezek egymáshoz érnek, a lábak halkabban lépnek. Lassul az élet. Egyre többen veszik észre, hogy kék az ég és simogat a meleg napfény. Nem kell rohanni. Van időnk, csak tudni kell vele élni.
Ne rohanj, ha futnak is melletted! Ne üvölts, ha ordítanak is veled! Rohanásra séta, üvöltésre csend a legjobb felelet.
0 Megjegyzések