Lassan, méltóságteljesen áramlik a ladik alatt a sárgás, zöldes árnyalatú víz. A folyó finom szemcsés hordaléka – ami lehet kagylóhéj törmelék, vagy a távoli hegyek szikláinak szemcséje - meg - megcsillan a bágyadt napfényben, majd tovatűnik a csónakom alatti irdatlan mélységben. Mögöttem, odafent, fenyegetően magasodik a sötétbarna, gyökerekkel sűrűn átszőtt meredek partoldal. Az agyagos földfal – bár annak ellenére, hogy barátságosan üde élénk zöld fűsapka lengedez tetején - mégis határozottan nyomaszt... mondhatni félelmetes. A földfal elnyílása, akár egy tátongó éhes száj, szemmel láthatóan egyre nagyobb, valósággal vonzza magához a tekintetet…
A bot hegye hirtelen vágódik le, valósággal a felszínt csapkodja a rugalmas spicc. Mintha valami áramütés érne, azonnal átszalad zsigereimen, kezem elmarkolja a nyelet, bevágásom azonnali megálljt parancsol az iramodó halnak. A bot és a zsineg megtorpantja a minden bizonnyal hatalmas ragadozót. Biztosan tudom, hogy a Nagy Harcsa van a zsineg végén .Persze a történés felfogása pillanatig, ha tart, a hal rögvest elindul a mélybe. A fék sikoltoz, élesen, mint ahogyan a végveszélyben lévő lények teszik
Mindez egyenlőre nem tölt el aggodalommal. Más, ennél sokkal fontosabb dolog köti le figyelmemet. A hal szándéka, hogy egy rejtett, számomra régen ismert akadóba fusson, világos és félreérthetetlen. A vízbedőlt, villámsújtott fa vészesen közel van, arra úszik, rendíthetetlenül, visszatarthatatlanul. Egyre csak fogy és fogy a zsineg reménytelenné váló helyzetükben az elkerülhetetlen végzettel szemben. Nagyon lassan, megfontoltan indul meg a zsinór... Kegyetlen erővel húz a hal, recseg-ropog derékba görbül a bot. Szakaszosan, mondhatni ritmikusan hajladozik, amint ellenállhatatlanul szaggatja a dobról lefelé a zsineget. Óriás lehet- villan át agyamon. A ladik most kissé megbillen, miáltal egy kevéske víz csurran be az oldalpalánkon.… mind karcsúbb a dobon lévő zöld színű izomköteg, vészesen sikoltoz a fék , figyelmeztetvén a közelgő a végre.
Hirtelen megáll. Csend.
Meglepődve konstatálom a szokatlan megtorpanást. Nocsak! Ilyen hamar feladná? / Lepillantok a ladik fenekébe. Felemelem a lábam a talpamat nyaldosó víz elő .Hol az ördögben lehet a rés…?! / A hal most alig karnyújtásnyira váratlanul felbukkan, még a lélegzetem is eláll a látványtól. Hihetetlenül könnyen jön felém, apró szemében kíváncsisággal, mint aki meg akarja nézni: Ugyan ki lehet az a vakmerő, aki ki erőszakkal akarja kiragadni a folyótól?…
Nem hagytam neki időt. Egyszerűen - bár eddig még ilyent nem tettem - beemeltem az erős zsinegnél fogva. És ráadásul nem is volt olyan nagyon nehéz….?! Furcsa érzés, de felettébb kellemes. A ladikban azonban egyszeriben megvadul csapkod, hányja-veti magát ,akár egy megveszekedett uszonyos őslény. Veri a deszkát, felborul a sok kacat, miközben rémültem konstatálom már a víz mind feljebb és feljebb ér… Lassan megtelik a ladik vízzel. Na még csak ez kellett…!
Nyomasztó érzés tölt el, lelassul, álmossá válik a mozdulatom, bármennyire is igyekszem, ólom súlyúvá válik a karom, bénának érzem a lábam…
Hirtelen szürke homály vesz körül. Zavartan pillantok fel az égre. A nap sehol nem látszik és mintha a felhők is távoli, seszínű sűrű masszává tömörödnének… . a víz csak folyik befelé rendületlenül, mintha sohasem akarna elfogyni…Elmerülök! - döbbenek rá és nem érdekel már a hal, valójában már nem látom sehol. Vészesen megsüllyedek,…még néhány centiméter és vége! Eszeveszett tempóval merem a vizet puszta kézzel, ahogyan csak bírom. A nemjóját! Nem akar fogyni …. sőt…
Fogalmam sincsen, hogyan, parton vagyok. Csodálatos aranysárga homok terül el körös-körül, selymesen finom tapintása kifolyik ujjaim közül,akár a sárga méz, amint markomba veszem. A szárazföld érzete azonban mélységesen megnyugtat. Hanyatt fekszem. Kellemesen meleg van és a nap halványan átsüt lecsukott szemhéjamon. Az aranyszínű , máskor meg lassan a viola árnyalataiban átváltozó színekben önfeledten szórakozom.
Körülnézek. A lapos és sima homoknyelv hosszan nyúlik el és távolabb, lányosan hajlékony íve beleveszik a folyó távoli horizontjába Mélységes csend honol. Különös, hogy semmiféle zaj sem hallatszik. Lélegzetem lassú, éppen, hogy csak áramlik a levegő tüdőmbe…../ furcsa, nyugtalanító érzés tölt el, s mind jobban eluralja bensőm…/
Felállok. Semmiféle élőlényt sem látok a sima fövenyen,néhány zöldellő fűzbokor és némi fűszerű folt a homokon.... végtelenül kihaltnak tűnik a zátony… emberi jelenlétnek láthatóan nyoma sincs. Valami azonban - még mindig nem tudok rájönni - bárhogyan is erőlködök rájönni, nem stimmel.
Amint megtörlöm izzadt homlokom egy csapásra rájövök, mi az, ami olyannyira szokatlan? Felülök. Döbbenet....Semmi kétség: Nem látok árnyékot…! Próbaképpen lendítek magam előtt a kezemmel…valóban.... Semmi kétség. Nincs árnyék! Tehát ez volt a furcsa dolog. Lepillantok magam mellé. Elmozdulok jobbra, semmit nem látok a homokon…azután balra…árnyéknak így sincs jele. Az ördögbe!Felnézek a ragyogó napkorongra...hunyorgok a vakító fénykorongtól, s megkönnyebbülve konstatálom:megvan.
Hirtelen ötlettel levetem vásott cipőm és eldobom néhány méterrel odább. A Csudába!Annak bizony látom az árnyékát. Ha a cipőnek van akkor nekem vajon miért nincs…? !Levetem a másik cipőm és ismételt próbaképpen leteszem magam mellé. Minden rendben van. Ellenben a lábamnak – jól látom – már nincsen árnyéka…
Erőtlenül rogyok le a homokra. Fáradtnak és nagyon-nagyon magányosnak érzem magam. Agyam lázasan zakatol és szemem előtt sohasem látott alaktalan, vízszerű, színtelen foltok válnak szét, majd ismét egybe mosódnak. Olykor, mint valamiféle kisebb felhő vöröses szürkés árnyak takarják el a foltokat. Némelyiknek valószínűtlenül hosszú emberalakja van, mintha El Greco festette volna, vagy csak meglehet én képzelem bele…mindez egy kissé elvonja figyelmemet a pillanatnyi problémáról, s elmerülök a meseszerű látványban…
Váratlanul beszéd hangjaira kapom fel a fejem. Váratlanul a semmiből zöld kenu bukkan elő , s köt ki. A fövenyre kilép két fiatal nő. Bámulom őket, ugyanis teljesen mezítelenek. Lassan, egyenesen felém bandukolnak, miközben élénken gesztikulálva csevegnek. Pillantásra sem méltatnak s olyannyira leköti őket önfeledt párbeszédük, hogy úgy tűnik még néhány lépés és belém botlanak.
Felállok - talán észrevesznek de nem - már egészen a közelemben érnek … ám ők csak jönnek és jönnek. Gondtalanul , vidáman. Nagyokat nyelek, szemem a magasabb barna bőrén időz, / illetlenül és felettébb hosszasan / Nem bírom levenni tekintetem a gömbölyű halmokról a középen elterülő barna virágsziromról.… Sűrű sötét haja meg- meglebben, ahogyan lépked, ruganyosan, lágyan, akár egy macska. A keblek egyszerre lendülnek, mint valami súlyos, érett nagy barna gyümölcsök. Behunyom szemem, de teljességgel értelmetlen dolog, hiszen mindennek ellenére így is látom a nőt. / Nem lehet ,hogy engem nem látnak, hiszen itt állok már egészen előttük…/ Egyre közelebb lép ,kicsiny homokfelhő száll fel meztelen talpa alól, lábujjaira telepszik és aranyosan csillog. Nem tudom levenni a látványról tekintetem. Határozottan gyönyörű. Elfeledkezem a zavaromról. A másik nő / talán kissé sovány…/ kislányos termetű , vékony csontú, alig-mellei előremerednek, valósággal szúrnak. Ellenben a mosolya…. a mosolya az nem e világi bájról tanúskodik. Csilingelés a hangja, bronz vörös fürtjei játékosan, kacérkodnak arca előtt, amit könnyeden félrefúj…tengerkék ,ábrándos szeme van…Már itt is vannak… lepillantok mellettük a fövenyre.... - nekik sincs árnyékuk…
Kénytelen vagyok ellépni. Azonban mindez csak szándék marad, ugyanis legnagyobb rémületemre, valami hatalmas erő egyszerűen nem engedi, hogy azt tegyem, amit szeretnék. Feladom. Behunyom szemem és várom az immár elkerülhetetlen összeütközést…Azonban – mindennek ellenére - nem tör- té-nik semmi!!! A két nő eközben továbbhalad, mintha mi sem történt volna...számukra egyszerűen nem létezem.
Úszom a verítékben, kiszáradt a szám, és kapkodva zihálok levegőért. Eszelősen bámulok a nők után akik vidáman cseverészve egyre távolodnak…
Valaki rázza a vállam. Zavartan ébredek, nézek körül: Kérem a lázmérőt! –hajol fölém a fiatal nővér. Lassan tisztul agyam, már emlékezem. A nővér bájos mosollyal türelmesen vár… / hogyan kerülhetett párnám alá a lázmérő…talány. / Sokat és nagyon mélyen aludtam – pillantok órámra - már késő este van. Bizonyára a műtét miatt lehet…?!
Nincsen láza – néz rám megnyugtatóan miközben kedvesen mosolyog... Beír a lázlapra majd kilibben a kórteremből. Vele elszáll a szobából az a meghatározhatatlan, kórháztól idegen, nagyon, nagyon kellemes illat is. Felkapcsolom az ágy feletti kis lámpát. Meg akarom igazítani gyűrött, nyirkossá vált párnámat a hűvösebb oldalára, s fáradtan, a fájdalmat legyűrve nehézkesen felülök. A rémülettől azonban nyomban megdermedek... jeges hideg fut végig a hátamon : Nincsen árnyékom!
0 Megjegyzések