Eloldván a kötél,
kicsiny sziget ,úszik lefelé
hajónk: benne te és én.
Holdfény tükörbe márt az evező,
hangtalan surran alant az idő,
mezítelen égi habokon csillagpor szitál,
parti fákra hull…álmot sóhajt a homály.
Valahol éppen nyúlánk gém kiált,
visszhang az éj pereme alól.
Ezüstbe szőtt vesszők nőnek szüntelen,
mozdul barna lepkeszárny,
magához ölel a végtelen.
Most a pillanat örökkévaló,
szelíden visz fénylő hátán a folyó,
hosszú éji utazás…csend-csillagos varázs.
Lélegzeted, lélegzetem...én kedvesem,
ring a hajó, szó suttog,
sellőszárnyon libben egy fénysugár,
s mintha értenéd,
kövön át mesét cseverész a víz,
…s amott túl, a zátonyon kicsiny homokszem regél.
Fénylő szárnyán te is hallod? Suttog a sejtelmes éjszaka,
rezdül, hunyorog a horizont csillaga,
a folyó szendereg, nincs félelem...csak a jelen.
Borostyáncsepp tér közepén,
végtelen ködfátyol a tér,
benne utazunk hangtalan,
...kedvesem és én.
0 Megjegyzések