Ma ott lent kószáltam, a parton,
Alkonyatban fénylő Dunánál.
Szél süvített égetve arcom,
S álló poshadt, vízben békanyál.
Kövön csobbant verődve a víz,
Míg Vártam, köszönjön a magány.
Hullt gallyat az ár sodorva visz,
S elém tárta magát e vén táj.
Szelíd lejtőn dőlt hangyabogáncs,
Ezüstfa fájón kapaszkodva.
Távol messze a kertek alján,
Állt magában egy vén diófa.
Néztem a magasba nyúló fát,
Amint fáradt ága meghajol.
S ölelve, mint apa a fiát,
A sápadt holdba belekarol.
Már rég lehullott a virága,
S feketén guruló gyümölcse.
Messze szállt hallgatag madara,
Ágain, nem zeng nászdal tőle.
Szél cibálja, ágai törnek,
Törzse hasad sír, de ő marad.
Legyen árnyas lomb, hol a gyermek
Pirosló arccal kacag, szalad.
Ő csak áll az alkonyi csöndben,
S tűnődve titkába elmerül.
Elmúlt századról hallgat bölcsen,
Az igazság úgyis kiderül.
Vert ágai kongva zenélnek,
Rezegve, mint apró falapok.
Hajnalra így csendüljön ének,
Üdvözölve a kellő napot.
0 Megjegyzések