Átázott földeken kívül a városon,
vìzverte vidéken, egy úrfi átoson.
Bajuszát megpödri, jó hetykén hegyesre,
tréfálkozva legyint a sárga napfényre.
Eltökélten indul szerencsét próbálni,
harmatos hajnalon, titkát mélyre ásni.
Mérföldes lépéssel tócsákat kerülni,
keresve, kutatva, termőföldet lelni.
Dolmányát leveti, gyűri inge ujját,
ráncos csizmájával veri sarkantyúját.
Merre van a halom? Száraz kis dombocska?
Süppedékes világ hamar elborzasztja.
Lápos kisbirtokán őkelme túl sáros,
járása ingatag, beszéde már gyászos.
Nagy hőség idején talán csak kiszárad?
No lám-lám, majd akkor vidám élet támad.
Meddig lehetek hát bűnös számkivetett?
Igaz megbocsátás örökre kiveszett?
A felhős kék égre emeli tenyerét,
szárazságért kiált, húzza köpönyegét.
Ingovány hercege nagy királyi fenség,
bolondító álmú, bizonytalan vendég.
Keni-feni vágyát pocsolyás zátonyon,
beszakadó réten, lápvizes gátakon.
„Hej, be szép is lenne a buggyadt zsombékos,
gizgaz helyett virág volna a bozótos!"
Szélfújta hajában két kóró boglyasan
bólogat a Napnak, igencsak szomjasan.
Bőszen dagonyázik nádas hadvezére,
száműzött életét, mosná habfehérre.
Útvesztőből kiút alighanem akad,
magas rangú főúr közben dalra fakad.
Beszakadó helyről támad veszedelem,
mi szilárdnak látszó, súlyos gerjedelem.
„A Teremtőt kérem, jöjjön segedelem,
keserű lapuban vagyok fejedelem.
Lelkem jutalmazva emeli fel karom,
diadalkapuba, minden fájó tagom.
Hitemet vizsgálva jutalomként kapom,
hős seregek élén legfényesebb kardom.
Tovább ékesítem földnek kerekségét,
örökségül hagyom Mélysár-hercegségét.
Maradok hős vitéz, bátor kardforgató,
vadregényes tájon dicső uralkodó.
Mert a nehéz csatát Isten annak adja,
kinek erős szívét, őszintén megkapja.
Kenderkóc ruhámon csillogó feszület,
nincs kerülő tehát: Első a becsület!"
Alkonyat színében tompa eső esik,
kalapja csordultig, szegény bőrig ázik.
Rút átkot nem cipel így tovább rettegőn,
elcsigázva leül sárbordás dombtetőn.
Felhőfüzér óvja, majd hozza hű párját,
aztán még ma éjjel elmossa bánatát.
Bizony közel az est, panaszt tenni minek?
Kíntól halkan mondja, talán nincs is kinek.
Holdfény lepi porral, vétke csendesedik,
éjmadárka sikolt, midőn esteledik.
Gondját, most leteszi, az Úrnak vállára,
könnyes tekintettel gondol mátkájára.
Az álom mezsgyéjén térhet nyugovóra,
ajkát sem formálja, semmi fajta szóra.
Fáradtan alszik el öreg fa tövében,
fényszerelem éled gyötrődő szívében.
Csillagok erdeje álmát dicsbe fonta,
viruló rózsáját karjaiba hozta.
Szelíd valójában szerelem hírnökét,
fényben játszadozó, törékeny szüzecskét.
Édes csillagos táj örömöt élesztve,
derűs szemű leány káprázatot lesve
csókolja a legényt, hogy végre megleli,
puha karjaival gyöngéden érinti.
A herceg sem szégyell forró csókot vetni,
ringó keblű lánnyal, barázdában hálni.
Szentelt földre viszi aranyos kedvesét,
merész vallomással, nyeri el szerelmét.
„Ott jártam ahol még te sohasem voltál,
vadrózsa-virágként, énekelve szóltál.
Taníts meg Istenem gyötrődve szeretni,
terméketlen földet, termő földé tenni!"
Időjárás ugyan kavarog és tombol,
érett eszű ember csak a jóra gondol.
„Immár áldott földön hallhatom a hangod,
fényből szőtt kezekkel simíthatom arcod.
Azt kívánja szívem, találjunk egymásra,
ragyogva nézhessünk együtt a világra.
Reménykedve várom a legnagyobb kincset,
egyre csak azt kérem:
Ments meg Atyám minket!"
0 Megjegyzések