Eljöttem hát. A kertbe.
A te kertedbe, a tiédbe,
mert látnom kellett a nincset,
hogy már nem hajolsz föléje.

A fák kemény derekát
a zordon szél sem moccantja már,
a kérges csontkezek hegyén
reszket néhány halott levél.

A gyásztól fekete föld
göröngyei közt emlék csörög
lehullt diók belsejében
szétmállik a tél csendjében.

A kútba belefagyott
a csobogás, hallgat a bádog,
s az eresz alatt a fészek
kihűlt, dér pihével bélelt.

Az alvó tőkék tövén
ibolya szirmán ragyog a fény
a télnek egy dermedt cseppjén,
mint bennem rólad egy emlék.