Így visszatekintve sem tehettem volna mást, mint amit tettem. Tudom, nem fogják megérteni eleinte, hogy miért döntöttem úgy, ahogy, de remélem, hogy a történelem majd igazol engem.

Az a nap is úgy kezdődött, ahogy az összes többi. Emlékszem, reggel hét óra valahány perc volt. Otthon álltam a tükör előtt és borotválkoztam, amikor befutott a sürgős jelzésű hívás a hivatali telefonomra. Mint a Hadügy Minisztérium Védelmi Stratégiák alosztályának vezetője, nem hagyhattam figyelmen kívül. A jelentéstevő altiszt furcsa zavargásokat említett a belvárosban. Mikor jeleztem, hogy azonnal indulok, azt felelte, hogy maradjak, ahol vagyok, már küldtek értem egy helikoptert. Megerősítette, hogy saját erőből nem tudnék magamtól eljutni a Minisztérium épületéig a jelen körülményekre való tekintettel. Épphogy letettem a telefonkagylót, de már hallottam a Sikorsky uh-60 Black Hawk rotorjainak hangját. „Hol fog ez leszállni?” – gondoltam elképedve. Nos, amint arról rövidesen meggyőződhettem saját szememmel, pont a házunk előtt tette le a gépet az utcánk aszfaltjára. Még pörgött a rotor, mikor kinyílt a helikopter ajtaja és egy katona ruhás férfi rohant az ajtóm felé. Természetesen nem vártam meg, hogy odaérjen, hanem ajtót nyitottam és elébe mentem. A katona, mikor odaért hozzám, vigyáz állásba vágta magát és tisztelgett.

- McGraven ezredes! Parancsom van, hogy azonnal szállítsam önt a Minisztériumba!

- Igen, tudom! Pihenj! Mi történt?

- Meg nem erősített források szerint Z- típusú helyzet állt elő uram! Többet nem tudok! Csak ennyit mondtak, és hogy azonnal vigyem önt oda! Valamint a családját is, uram!

„Ez valami orbitális szívatás lesz!” – gondoltam akkor. Egyrészt nekem nincs családom, másrészt Z - típusú helyzet? Igaz, készült rá tervezet, de hát Uram - Atyám, tiszta röhej! Z, mint zombi támadás? Erre ott a The Walking Dead sorozat, meg a hasonló témájú filmek egész hada! De itt, Washingtonban? Mondom én, hogy szívatás lesz! Aztán eszembe jutott az ex-nejem és lefagyott az elképedt vigyor a képemről. Előkaptam a saját telefonom és miközben felszálltam a Sikorsky-ra, gyorshívóval már tárcsáztam is Judie számát. Szerencsére felvette.

- Szia! Hol vagy épp most, ebben a pillanatban?

- Itthon nézem a tévét! A zavargásokról van szó?

- Igen! Erről most nem beszélhetek, de készülj! Megyünk érted!

- Ismerem ezt a hangot! Szóval komoly! Oké, pakolok máris!

Hála a Magasságosnak! Akárhány vitánk volt is, akárhányszor nem értettünk egyet sok, kettőnket érintő kérdésben, melyek miatt végül szét is mentünk, azt tudta, hogy hivatali dolgokban nem ismerem a tréfát. Már az elején letárgyaltuk, hogy ha netán bármi előfordulna, hinnie kell nekem és ugrani az első szóra! Utána majd kérdezhet akármit, én válaszolok, megszegve akár a hivatali eskümet is, teljesen őszintén.  Bár még mindig azt gondoltam, hogy ez egy vicc, de nem lehettem benne száz százalékig biztos. Mert mi van, ha mégsem? Gyorsan lepörgettem agyamban a lehetőségeket. Egy: Ez egy vicc! Rendben! Akkor a téves riasztásért viselje a következményeket az, aki meg akart tréfálni! Evidens! Kettő: Téves riasztás! Ugyanúgy a riasztó fél viseli a következményeket, figyelembe véve az esetleges enyhítő körülményeket. Három: Nem vicc! Véresen komoly a dolog. Ahogy arról rövidesen a saját szememmel meggyőződhettem, valóban „véresen” komoly volt a dolog.

A helikopter Judie házának tetején szállt le. Közben újra felhívtam, hogy induljon fel a tetőre, nincs időnk várni. Amit útközben láttunk fentről, megerősítette az eddig meg nem erősített híresztelést. Emberek rohantak az utcákon rémülten sikoltozva. Mögöttük pedig ott vánszorgott a Sétáló Halál. A Megelevenedett Rémálom. A 28 nappal később című film zenéje kezdett egyre hangosabban szólni elmémben és füleimben, még ha annak rémei technikailag nem is voltak zombik, csak „zombik”, ráadásul még futni is tudtak! Ezek viszont vánszorogtak. Ezért éreztem azonnal úgy, hogy ez reális, valóban megtörténik, amit épp látunk. Némely menekülő elesett. Azok pedig rávetették magukat, és elevenen tépték – falták a szerencsétleneket. Megrázó élmény volt. Főleg annak tudatában, hogy jelenleg semmilyen módon nem állt módomban segíteni rajtuk. Aztán páran azok közül, akik imént áldozatul estek, lassanként felálltak és jóval lassabban, ámde feltartóztathatatlanul nyomultak a még élők után. Ekkor értünk oda Judie házának tetejéhez. Ám ő nem volt látható sehol. Intettem a pilótának, hogy tegye le a gépet, de ő a fejét kezdte rázni. Intett, hogy szó sem lehet róla! Sietnünk kell! Ha eddig nem sikerült felérni a volt páromnak, akkor valószínű, hogy már nem is fog! Ekkor vágódott ki a tető-ajtó és megjelent Judie. Sántikálva futott felénk. Világos-színű nadrágján vérfolt ütött át. A pilóta szomorú szemekkel nézett rám és rázta tovább a fejét. De mivel én, igaz, hogy nem közvetlenül, a felettese voltam, elég volt ezt az eszébe juttatni, és beletörődő arccal kezdte leengedni a gépet a tetőre.

- Z – típusú helyzet, mi? - kérdezte, ahogy bevágódott a gép hátsó ülésére. Mögötte elkezdtek kitódulni a tetőre azok. A pilóta rohamtempóban emelte fel a helikoptert és indult a Minisztérium épülete felé. Lent az utcákon autók rohantak egymásba. Füst és lángok csaptak fel. Kezdett kibontakozni a káosz teljes mértékben.

- Milyen természetű a sérülésed?

- Menekülés közben átestem a dohányzó asztalon, ami eltört és a kerete, ami fából van, jól átszúrta a combom. Még, jó, hogy nem ért artériát! Nem haraptak meg! Akkor nem szálltam volna fel a nyavalyás gépedre! – mondta. Hittem neki. Hazugságon még sosem kaptam rajta, mióta ismertük egymást.

- Azért csak hadd nézzem meg! Legalább bekötözöm!

- Hagyd! Majd a minisztériumban ellátják a megfelelő módon!

Óráknak tűntek a percek, mire a Sikorsky uh-60-as letett minket a Minisztérium mögötti pázsiton. Judie-t rábíztam a pilótára, jó magam pedig szinte futva igyekeztem a Stratégiai Elemző szobába. Több kivetítőn a belváros utcáinak térfigyelő kameráit felhasználva az aktuális helyzet képei voltak láthatóak. Nagy sürgés-forgás zajlott. Daniel Grunt alezredes, a közvetlen helyettesem lépett oda hozzám.

- Most telefonáltak a Fehér Házból. Az Elnöki Különgép felszállásra kész, fedélzetén az elnökkel, és a First Lady-vel. Na, meg a többi senkiházival, akik folyton-folyvást ott téblábolnak körülötte! Jókor voltak jó helyen!

- Még ha egyet is értek, nem hiszem, hogy most a legfontosabb dolgunk megítélni az Elnök tanácsadó testületét! Hogy kezdődött ez az egész, és mikor?

- Egy közkórházból indult el a járvány. Egyenesen a hullaházból!

- Felmérhető, hogy mennyire terjedt el?

- Túl vagyunk a felmérhetőség lehetőségén. Már a külvárosokban is felütötte a fejét. Tömegekről van szó!

- Talán még nem jutott ki a városból!

- Ezt nem tudhatjuk! Elég egy látogatóban lévő rokon, aki fertőzött harapással a testén hagyta el a város határát nemrég!

- Mit javasolsz?

- Le a bunkerbe és atomot nekik!

- Jól tudod, hogy az a legvégső lehetőség! A katonaság kivonult már a kidolgozott stratégia szerint tisztogatni?

- Úton vannak! Nemrég jött tőlük is a jelentés, miszerint rengeteg a fertőzött. Nem bírnak velük. Vannak olyan körzetek, ahonnan meg kellett kezdeniük a visszavonulást.

- Ördög vigye!

- Már viszi! Pill, telefon! Igen! Rendben! Nyugtázva! Az Elnök Különgépe felszállt! Rajta vagyunk a témán a lehető legnagyobb erőnkkel! Igen, uram! Átadom!

- Hál’ Istennek! Legalább ez a része elintéződött!

- A kabinet-főnök közvetlen utasítása magától az Elnöktől! Teljes Sterilizáció!

- Basszus! Ezek nem normálisak! Persze, nekik könnyű! Ők már fent vannak! Mikor?

- Azt mondták, ezt te döntöd el. Ahogy a helyzet megkívánja.

- Jézusom! – megtöröltem izzadó homlokom. – Ne haragudj! Ezt meg kell erősíttetnem valakivel, aki azon a rohadt gépen ül! Magától az Elnöktől akarom hallani! Hívd vissza őket!

David visszahívta a gépet. Valaki fel is vette. Vagy valami. Hörgést hallottam. A háttérből pedig sikoltozást.

- Valami baj van az Elnök gépével, uram! A radar szerint meredeken süllyedni kezdett épp most!  Rohamosan fogy a távolság a föld és a gép között! Be fog csapódni! T mínusz harminc másodperc! T mínusz tizenöt! Elvesztettük a kapcsolatot, uram! Az Elnök Különgépe lezuhant!

Én ezt tudtam már egy másodperccel korábban, minthogy mondta volna az altiszt, aki a radarnál ült. Tudtam, mivel pont egy másodperccel előtte elnémult a telefon, amit a kezemben tartottam.  David-re néztem. Hozzám hasonlóan fehér volt a képe, mint aki lisztbe fúrta az arcát. Most jön az a rész, amihez egyetlen döntéshozónak sincs kedve soha ezen a világon. Maga a döntéshozatal. Ekkor fegyverropogást hallottunk. A Minisztérium épületének környékét mutató zártláncú kamerák élő adásban közvetítették, ahogy azok betörnek, és katonáink hiába lőnek rájuk, egyszerűen felmorzsolják az ellenállást a maguk feltartóztathatatlan tömegével.

- Szedj össze mindenkit! Irány a bunker! Kerítsd elő Judie-t! Az elsősegély-nyújtó szobába kísérte a pilóta.

David csak intett, hogy érti. Innentől olyan gyorsan zajlott minden, legalábbis úgy érzékeltem, mintha felgyorsított filmkockákon pörögtek volna az események. Hozzáláttam terelgetni a szobában lévő legénységet, ki a folyosóra, a liftekhez, melyek elkezdték őket szállítani lefelé, az épület alatt elhelyezkedő atom-biztos bunkerbe. Mintegy harminc emberről volt szó. Idegesíteni kezdett, hogy David még nem ért vissza. Nincs olyan rohadt messze az a tetves elsősegély-nyújtó! Megvártam, míg az utolsó ember is beszáll a liftbe és elindul lefelé. Aztán elindultam a folyosón, hogy utána nézzek, mi történhetett. Szolgálati pisztolyomat felavatásomat követően csak a kötelező lőgyakorlatok alkalmával húztam elő, melyre évente egyszer került sor. Most kezembe fogtam, kibiztosítottam, úgy haladtam előre. Remegett a kezem. Izzadtság ütközött ki homlokomon. Befordultam a sarkon és ott volt az elsősegély-nyújtó helyiség félig tárt ajtaja. Odabent sötét volt. Valami fura zaj hallatszódott ki. Csámcsogás-féle. Lépésenként araszoltam előre. Kinyújtottam a kezem és belöktem az ajtót. David a földön feküdt. Fölötte pedig ott guggolt nekem háttal Judie, és a pilóta. Vagyis ami belőlük vált. Ők csámcsogtak. Csámcsogva falták David húsát és kiszaggatott beleit. Nem gondolkoztam. Célra tartottam. Lőttem. Kétszer egymás után, ahogy a zombis filmekben láttam. Egyenesen a fejükbe. Idióta! Én idióta! Hittem neki, mert eddig még sose hazudott! Eddig! Csak éppen valahogy nem vettem figyelembe, hogy ezúttal hazudnia kellett, különben otthagytuk volna a tetőn! Azistenit! Nem értettem meg, vagy saját magam elől is elrejtettem, hogy tudtam is, hogy megharapták. Mert valahol mélyen még volt bennem egy rész, ami kapcsolódott hozzá. Emiatt most a pilóta és David halott. David-ben nem voltam teljesen biztos, hogy meddig marad az. Így inkább megfordultam és elfutottam onnan. Vissza a liftekhez.

Miután leereszkedtem, kivettem a biztosítékot a liftek szekrényéből, hogy se élő, se holt ne jöhessen utánunk. A többiek elfoglalták ideiglenesen szükségszerű szállásaikat. Én beléptem a Műveleti Szobába és magamra zártam belülről az ajtót. Ez egy igazán speciális helyiség volt. Itt is voltak kamerák, amelyek a fenti, immáron teljességgel széthullott városunkat mutatták. A Capitol City-t. Gyönyörű város. Volt. Már nem az. És volt egy íróasztal is, melybe beépítve egy előhívható panel alatt egy piros gomb rejtőzött. Teljes Sterilizáció. Lerogytam a székre és jó darabig csak ültem ott. Néztem ki a fejemből. Megnyomjam a gombot, vagy ne nyomjam meg a gombot? Ha maradnak túlélők, nem fogják megérteni, miért tettem! Vagy mégis?

Így visszatekintve, szinte biztos voltam benne, hogy mégis megértik majd! És talán egyszer megbocsátják, hogy kilőttem a rakétákat, melyek megkezdték hosszú útjukat Oroszország felé. Ha csak Washington-t sterilizálom, az kevés lett volna. Muszáj volt támadást kezdeményezni régi, nagy politikai ellenfelünkkel szemben. Ahogy Putyin-t ismertem, márpedig elég jól ismertem, biztos voltam benne, hogy túlreagálva az általam indított rakétát, válaszul jó néhány saját gyártmányú rakétával lő vissza majd. És így talán leradírozza az Egyesült Államokat a térképről, annak összes fertőzöttjével együtt!  Mi pedig felkészültünk rá, hogy itt lent töltsük el hátralévő életünket. Ételünk – italunk. kényelmünket szolgáló holmink volt hozzá elég. Hogy ott fent milyen lesz az élet, vagy lesz-e egyáltalán? Míg élek, kísérteni fognak döntésem következményei. Bírom, amíg bírom. Ha nem bírom, akkor majd az állam alá szorítom a pisztolyom csövét egy éjjel. Vagy visszateszek egy biztosítékot és felmegyek az egyik lifttel, hogy megnézzem személyes közelségből tapasztalva, milyen lett.