Az emberélet útjának felén
még nem tudom, hogy hová is jutottam,
de Isten néha ideült elém,
és én ettől talán egy kicsit jobban
éreztem magam, meg talán jobbnak,
de félek, hogy ami bennem már ott van,
az ködöket soha el nem oszlat,
mert erőm bármilyen sok, mégis kevés,
és amit majd a holnapok hoznak,
és amit az álom a szívembe vés,
az elég lesz megtenni mindent.
Mert örökké ott lesz az égen a rés,
melyet – állhatok száz évig itt lent –
minden egy napomon figyelni fogok,
és oda majd követem Istent,
de hát addig még ezernyi a dolog.
Élni kell, sírni, hatni, játszani
jó lenne addig, míg csak a föld forog
de sajnos rajtam van a lánc, ami
e galaxishoz kötözi szívemet,
s hiába épültek fel házai
a végtelennek, és a tüzek felett
hiába táncolok rutinosan
sőt ösztönösen, ettől mégis lehet,
hogy végül lezuhanok. Ám ha van
igazság és én hiszem, hogy létezik,
sőt rajtam kívül is hiszik sokan,
akkor fellobbantom lelkem fényeit,
hogy fürödjön benne, aki akar.
Mondjátok bátran: csendben él ez itt,
de ajkán hangosan kel még a dal.
Ezért is olyan tiszta a mosolyom,
és ezért ér ide olyan hamar,
ami ma még innen messze oson.
Hisz messze a kezdet, s közel a vég.
De bízom benne: addigra elhozom
azt, ami nem sok lesz, de elég.
és az emberélet útjának delén
szép szolgámmá lesz végül a lét.
0 Megjegyzések